Meddig élhetek még így napra nap,
áttetszően, akár a füst vagy álom?
Tengerre és testre emlékezem,
a szőlő-ízt a számban kitalálom.

És lombsuhogást hozzá és kiáltást,
sötét kőben futó erezetet.
Bányaomlást, almabort, békanyálat,
bármit is, mindig valami helyett,

ami nemlétében is egyre nő,
eltűnnek benne a tettek, a tárgyak.
Mint egy pantomimban, tapogatom,
s jobb híján hívom csak hiánynak.