1.

Csak átszállni csukott szemmel az álmon.
Lebegő játékszereként a szélnek.
Áttetszővé váltam, akár az álom,
vagy a tükör, melyből hangok beszélnek.

Az ágyból a kék holdat bámulom.
Órákon át, míg el nem jön a reggel.
Elaludni félek, mert nem tudom,
hogy kinek az álmában ébredek fel.

2.

Fadót hallgatok mostanában,
így vészelem át az árnyakkal teli éjet,
s cigire gyújtok, válaszképpen
a csillagoknak, melyek a magasban égnek.

A gangon szívom el, s látva, hogy
a sötétben egy másik is fel-felparázslik
(akár az őrtüzek az éjben),
találgatom, vajon mit gondolhat a másik.

Fél az élettől, a haláltól?
Hogy majd minden a szénfekete űrben vész el?
Érzi-e ő is, hogy ijesztőbb
nincs annál, mint ha nem marad már többet kétely?

Fénylő udvara van a holdnak.
Hogy fúj alatta a hideg, csillagos semmi!
Mintha abból fújna, aki már
csak halottakat s emlékeket tud szeretni.

3.

Hány kihunyó fényt. Hány könnyű esőt.
Hány álmot átaludtam.
Hogy odaadjam, hogy visszavegyem.
Elfelejtsem és megtanuljam.

Holdfény-évek után, hogy
megtaláljam magamban a helyet:
az örvénylő sötétben, melyből
vétettem, s melybe visszasüllyedek.