Vihar vetette partra őket. Erős felfegyverzett férfiak,
épp oly idegenek, amilyenek saját magunknak lettünk.
Krétai mézzel, számoszi borral kentük meg ajkukat, s ágyunkba hívtuk őket,
hogy a holtak, kiket ölelni szoktunk a sötétben, általuk kapjanak testet újra.
Nem alszanak velünk, minden éjszaka visszatérnek a hajóra, mellyel jöttek,
a hajóra, mely álmukban egy idegen városról, s az aranygyapjú tündöklő fényéről beszél.
Tudjuk, hogy egy nap elmennek majd, de cseppet sem bánjuk.
Nem birtoklunk mást, csak hálát, s némi kíváncsiságot,
hisz a tapasztalat megértette velünk, hogy milyen pusztán emlékekben élni.
Jobb lenni megint. Egy latra tenni végre fájdalmat és gyönyört...