A Szántó Piroska-Vas István Emlékmúzeumban december 12-én adták át az idei Vas István-díjat, amelyet - Mesterházi Mónika, Tóth Krisztina, Imreh András, Kőrizs Imre és Kántor Péter után - a Réz Pál, Lator László, Várady Szabolcs összetételű kuratórium idén Szakács Eszternek ítélt oda.

Ahogy az ember öregszik, egyre ritkábban rendül meg új verset olvasva. De azért szerencsére előfordul. Velem például most, ahogy ezt olvasom:

Évforduló

Jó itt. Törülközőt nem adtak és
a fürdő csempéje néhol hiányos,
de az erkély épp arra az öbölre néz,
amelyben elsüllyedt egy régi város.

A léggömböt a korlátra kötöttem:
ikertestvére a lenyugvó napnak.
A naplót teleírtam hullámokkal.
Talán az utolsó nap lesz a holnap.

Most almát hámoznék neked, ha élnél.
Ha most élnél, s nem egy másik időben.
Remeg a láng, mintha valaki fújná,
az olvadt viasz a kezemre csöppen.

Harangok zúgnak a tenger fölött.
Megint úgy terítettem, mintha ketten...
És két gyertyát gyújtottam, mert veled veszett
az is, aki nélküled nem lehettem.

Sokféleképpen jár a vers: mondjuk szökell, siklik, bukfencezik, szárnyal, tekereg. A Szakács Eszteré mintha lábujjhegyen járna. Se játék, se pátosz - csöndesen, vigyázva viszi a terhét. Mert súlya, az mindig van. De ami van, annak a magva többnyire a nincs. Van Görögország, van a tenger, de a legsúlyosabb benne egy régi város, ami nincs, mert elsüllyedt. És nem csak alkalmilag kerül a versbe itt, 2006-ban, az ötödik kötetben. A második kötetnek (még 1995-ben) ez volt a címe: Süllyedő Atlantiszom. Van ünnep is, amire már a cím utal, de a gyász ünnepe. Kit gyászol a vers? Egy valóságos személyt, társat, aki meghalt? Vagy inkább valakit, aki meg sem született, vagy ha élt, egy másik időben? A Szakács Eszter-versek Másikját a hiány, az igény, a vágy teremti, és néha nehezen különíthető el benne az Isten vagy a földi társ alakja. De a vers két halottat gyászol. És az az igazi súlypontja, akiért a másik gyertya ég. Az önsajnálat verse volna hát? Nem - akkor szánalmat keltene, nem megrendülést. Akkor nem a pontos és tökéletes szerkezetbe rendeződő részletekből állna össze. Amelyek mind valóságos és olykor egészen prózai tények, mint az, hogy a bizonyára olcsó panzióban nem adtak törülközőt és hiányos a csempe a fürdőszobában. Még a tenger fölött zúgó harangokról sem hiszem, hogy pusztán a költői képzelet termékei volnának. Talán a hajók érkezését jelzik, vagy egy part menti templom tornyából szólnak - a vers világában egyúttal azonban a halottakért és talán az elsüllyedt Atlantiszért is. És figyeljük meg, ahogy minden mozgás lefele tart, ahogy az elsüllyedt városra a lenyugvó nap, majd a lecsöppenő viasz rímel, mint ahogy a hiány motívumának első pendülését utólag akár a szálláshely szegényes körülményeiben is felfedezhetjük. De közben egy percig se érzünk szándékosságot, ami kedvünket szegné.

Mint ahogy nem érezzük soha szűknek Szakács Eszter költői világát, noha a szűkösség és a magány szorításából keletkezik. Kötetről kötetre jut följebb és beljebb. A jelenségvilág tarkasága nyűgözte le kezdetben, egy külföldi út élményei, onnan lépett beljebb, önmagába és a magában föllelt Istenhez. Kapcsolatuk azonban nem maradhatott felhőtlen, ahhoz túl nagy súlyt kellett tartania. "Fölfaltalak, mégis / mind éhesebb vagyok." Ebből a belső küzdelemből táplálkozik a harmadik kötet. A fölfeslő üresség elől Szakács Eszter egy új dimenzióba hátrált előre, ebből lett negyedik kötete, az Álombeszéd. És amit először Skócia, azt sokkal magasabb szinten hozta meg Görögország. Ötödik kötete megint kinyílik a világ felé, több szinten, több irányba. Az első ciklus megágyaz a harmadiknak, a megélt görög (ünnepi) mindennapok a személyessé hódított görög mitológiának. Itt semmi se díszlet, prospektus, műveltség. Ez mind Szakács Eszter, akit bátran említhetünk ma már a legjobbak között. Erre szeretnénk felhívni a figyelmet a Vas István-díjjal.