Pontosan az tiszteli az európai irodalom ezen alapköveit, aki hozzájuk mer nyúlni, aki teljesen természetes módon bele tud helyezkedni a keletkezéstörténetükbe. Mint tudjuk, a nép ajkán születtek ezek a történetek, szabadon találták ki, variálták az elemeket, beleszőtték a saját emberi világukat, félelmeiket, vágyaikat. Miért ne lehetne több ezer évvel később folytatni a szövögetésüket? Egyáltalán nem idegen a mitológia világától ez a hozzáállás!

      Itt a mese, a mítosz és egy mai gyerek problémái találkoznak: szfinxek, boszorkányok, elvált szülők találkozása Kalliszté szigetén. A történetek vázát adja a mitológia, a töltőanyag a népmese, és a hajtóerő, ami szervezi a történeteket: egy mai gyerek kérdései. Egyik kedvencem például a testi hibák, a másságok, a kiközösítés visszatérő problémája. Ezekből általában előny kovácsolódik a mese végére, vagy éppen hogy marad minden ugyanúgy, csak az illető megtalálja maga mellé a társat, aki kiegészíti a hiányosságát a maga hiányosságával (pl: ólábú fiú az x-lábú lányt.). Vagy olykor egy közösséget találnak a megkülönböztetettek, ahol éppen az ő másságukra van nagy szükség. Mintha minden különbözőség számára lenne valahol egy világ, ahol éppen téged keresnek. Nyugodtan össze lehet tehát boronálni a világokat, a történeteket, mert könnyen lehet, hogy így tudod megtalálni a neked megfelelő választ a személyes kérdésedre. Néhány mesében jobban elrugaszkodik a szerző, és egészen érdekes, humoros – helyenként abszurd helyzeteket teremt ezzel a fajta montázstechnikával. Például Ixión katalógusból rendeli Galatea 64 nevű robotfeleségét, akivel aztán boldogságban él együtt. És az a legjobb, hogy Galatea 64 nem változik át a mese végére sem, mint ahogy várnánk (és mint ahogy abban a világban lehetséges is volna), mert éppen úgy jó, ahogy van.

      Ezek a történetek nem egyszerű mesék bonyolult nevekkel, mert közben magyarázzák is, hogy ki kicsoda a mitológiában, de mindezt könnyedén, érdekesen. Kiváló bevezetés, kedvcsináló a későbbi klasszikus antik olvasmányokhoz.

      A szerkesztés is segíti a nevek és a hozzájuk kötődő attribútumok megjegyzését, mert habár különálló történetek alkotják a könyvet, de ugyanazok a szereplők föl-fölbukkannak több mesében is, mivel a helyszín (Kalliszté szigete) összeköti őket. A nyitómese adja az egész kötet címét (Villámhajigáló Diabáz), és egyúttal a felvezetést is: egy küklopszról szól, aki él-hal a mesékért, tehát már itt keveredik a mitológikus és a mesei világ. A zárómese pedig a végén visszautal az egész könyv keletkezésére, mintha Daktilosz írta volna az előbb elolvasott könyvet, így itt már nemcsak a mitológia keveredik a mesével, de az egész a mi világunkkal is, a mi jelenünkkel.

      De a mesék nyelvezete is abszolút mértékben hű a bennük lévő világ- és kultúra vegyítéshez: mesei és modern fordulatokkal beszélnek a mitológiai szereplők. („No, mi kéne, ha volna, fiam? – Jóslatért jöttünk, öreganyám.” „Akkoriban a szigeten még nem vezették be az internetet, így bele kellett ásnia magát a helyi újság, az Olümposzi Harsona két évvel ezelőtti számaiba.”) És mindehhez jön még ráadásként az illusztráció modern stílusa, ahogy elegyedik a klasszikus ábrázolásmóddal.

      Az egész könyv minden vegyessége ellenére kompakt egészet alkot: határozott koncepcióval és pontos kivitelezéssel.