Szakács Eszter harmadik kötete a maga negyvenegy rövid versével egy konok, divatoktól nem fertőzött, saját utas alkotói karakter újabb jeladása. Első pillantásra nem is tűnik fel, milyen magasra teszi a mércét: köznapi jelenetek, állóképek finoman megmunkált sora, használati tárgyak, derűs vagy esős égboltok matt fénye, jobbára borús szenvedélyek pasztellje. Ez a könnyűség, ez a kézenfekvő közelség azonban csak látszat. Éppen azt a legnehezebb érvényesen megírni, ami karnyújtásnyira van. Ha atomrobbantást, világvégét imitálunk, lökjük a laza szöveget, gátlástalanul belegázolunk az olvasóba: kész a siker. Az ilyesmi azonban múló kordivat. Olyan minimális területen mozogni, olyan jó „helykihasználással”, mint azt Szakács Eszter teszi: nos, ez az igazi virtuozitás, a valódi vers. Nála másfél négyzetméteren, egy ágynyi, asztalnyi, széknyi helyen világok zsúfolódnak, torlódnak össze. Hasonló alkatú költő, mint Emily Dickinson volt, a szabvány háziasszony, akiről halála után, fiókjait kihúzva derült ki, hogy korszakot alkotott. Szakács Eszterről már most tudható, hogy igen-igen jó költő. Csak legyen fülünk a hallásra...

      Ha még mindig úgy képzeljük, az igazi költő romantikus pózokban tetszeleg, hiányolhatjuk a szerepjátékokat, az utazásokat, az erős ingereket, a féktelenséget, az extravaganciát. Szakács Eszter azonban egyhelyben is birtokolja a világot. „Másra nem vágyik, / mert az is az övé” – hangzik replikája (Hesztia). Elég ha behunyja a szemét, elég ha felhajtja a pohár vizet, melyben ott sűrűsödik Charlotte Bronté világa, egy szafari izgalma, s még sok egyéb távoli (talán nem is e világból való) történés. „Borzongással (...) figyelem / már régóta / mindazt, mi bennem történik és nem velem” (Szappanopera). Tehát ami megesik, mind belül esik meg, vagy a négyfelől határolt, tévére nyíló szobában, esetleg a lakás és munkahely közötti kényszerű rövid távon.

      „Kikkel vagyok itt együtt, / kikhez fűz életed és halálod, / mint viaszos cérna, mely / összetartja a könyv lapjait?” (Elveszed tőlem az arcod). A kérdésre könnyedén megfelelhetünk: a kötet első lapjaitól kezdve jelen van valaki, a Társ, éppoly egyszerűen, „mint befőttes-üveg, miben télvízkor is nyár lángol” (Elég a vágy). Szoros gúzs ez a szerelem: „Mit gondolsz, mint hullám, átfut rajtam, / ha alszol: apály száll vizeimre” (Talán ez is egy kísérlet), máshol meg: „Rögzítetlen kamera az emlékezet, / körbepásztáz, de mindenütt, mindened én vagyok” (Rögzítetlen kamera), ugyanakkor korántsem idilli. „Láthatóvá téged a festék, ruha tesz / (ha túlságosan is bő, nem árt egykét rímcsipesz” (Elég a vágy) – a szerelem képéhez tehát az írás aktusának emléke kapcsolódik. S korántsem biztos, hogy a létező szerelem megírásáról van itt szó. Inkább egyfajta kitalált, megalkotott érzésről, az elhagyatásról. „Bárhogy írom is meg dialógusunkat, / az ajtóhoz lépsz s kimész. A vége mindig ez” (Bárhogy írom meg). Az (érzelmi) élet itt olyan, akár egy előre megszabott cselekményvázlatú szappanopera, a körből kilépni lehetetlen, csak a variánsok számát szaporíthatja a tollforgató.

      Aminthogy a napok is másolatok, egyazon gépirat indigóval sokszorosított, egyre halványabb verziói: „Minden olyan, mint valami gézen át” (Bárhogy írom meg). Öltözés, vétkezés, táplálkozás, ürítés, telik a test és üregessé válik, telik álommal és telik ingerekkel, telik szavakkal és gesztusokkal, amelyek vagy beszáradnak, mint a régi lekvár, vagy (ritkábban) a fehér papírra ömlenek, és összepecsételik azt. A nap végén pedig ott „»a kis halál«. Kötelező gyakorlatoknak hívom inkább. / Egyszer tökéletesen megcsinálom, s ottragadok végleg” (Kötelező gyakorlatok). Ám addig is meg kell tanulni „örülni annak, ami nincs” (Megfogni és elengedni). S ha örülünk neki, akkor talán már van is.

      Mert feltűnik még egy szereplő ebben a kötetben. Fokozatosan rémlik fel az arca, és éppoly bizonytalanul, mint a hűtlen kedvesé. „Miért keresek új nevet rád mindig, / te ritka közeg, kiben léteznem adatott (...) a vakító, kék ég altatómaszkja alatt”? (Kis aneszteziológia). Egy ideig még nem is fogunk gyanút. „Mint lövedék a csőben, / fekszem éjjel pokrócba csavarva: / »Életem, töltött fegyver« – úgy gondolok rád, akár a ravaszra” (Dickinsonból). Ügy gondoljuk, még mindig a Férfiról van szó. Aztán ez mind kétesebbé, kétesélyesebbé válik. „Cseppenként érkezni meg, mint a víz... hogy csészédbe hulljak a másik oldalon” (Cseppenként érkezni meg). A Te lassan átformálódik, átváltozik, ott vár valahol a túloldalon, a színfalak mögött, ő a „Nagy Restaurátor”, aki újjáalkotja a téli táj kifakult falikárpitját. És saját neve lesz, identitása: „Isten az ír zene” (Isten az ír zene).

      „Mondd ki. Onnantól kezdve létezik.” (Gálya) – fogalmazza meg Szakács Eszter költői feladatát. S ki is mondja, kenyere a szó, melyet gyűr, gyúr és dagaszt, s melyből táplálkozik: „Éhem poros fóliánsokkal verem el. Eklogákból iszom” (Fátum). Klasszikus kultúrája, ókori mitológiai utalásai mindig személyes feszültséggel telítettek. S a három eddigi állomás után nem kérdéses, képes-e továbbra is megújulni ez a költészet. Hiszen veszíthet-e őszinteségéből az, „ki vetkőzni / tud csak, de nem lesz soha meztelen” (Felvonásköz)?

Fűszernövény, sajtszósz, szúnyoggyilkolás

Szakács Eszter negyedszer jelentkezik verseskötettel. Rezignáció és repetíció e versek két gondolati gócpontja. „Lassan, hullámot vetve élni” (Rádgondolok) – az átlagélet, bármit hazudjunk is magunk köré, nem kínál Kékfényhe illő meglepetéseket. Cserépben fűszernövényeket veszünk, tükrökben bujkálunk, sajtszószt keverünk, szúnyogot gyilkolunk, elalváskor belefulladunk a térkép vizébe, elutazunk és hazatérünk, nem vár haza senki, be sem törtek hozzánk, le sem égett a ház. Az eseménytelenség mélyén viszont szilaj őserők és ösztönök munkálnak, ha pórázra kötve, adapterrel szelídítve is. Ilyen laboratóriumi körülmények közt jobban vizsgálhatók az emberi indulatok, amelyek, ha tombolnak, feldúlják környezetünket, és esélyt sem adnak az elemzőnek.

      Isten létére-nemlétére rögtön fény derül, ha az udvarban álló gesztenyefára úgy gondolunk, mintha ki lenne vágva (Gyakorlat). Hasonló létgyakorlatokat célszerű elvégezni a többi létezővel is. Mindennek értékét a hiánya kiváltotta érzelmek, vágyak, álmok adják: ez a dolgok-lények nettó tömege, pudingpróbája. Aligha lehet sejtelmesebb erotikával körülírni a társ, a férfi-isten hiányát, mint alább: „Finom bőrű iszapba / ágyazva a két / mellizom-ívű kagyló” (Kagyló). így van a félelemmel is – a költő e Jókívánsággá kedveskedik a megmentett verébfiókának: „Estére fogjon meg macska vagy kutya, / első tapasztalatod legyen az utolsó, / félelmet ne ismerj meg soha.” Egy egyszerű, majdhogynem passzív, de életre szóló döntés hatalmas (csak értő fülnek hallható) visszhangot kelt a minimált, mégis parttalan zárt térben: „eldöntöttem, gyermektelenül halok meg, / pusztulásra ítéltem milliónyi életet” (Visszautasított ősanyaság).

      Szakács Eszter világa testes, ízes, érzékletes elemekkel van telezsúfolva. Valaki „olyan konokul tud hallgatni sírást / mint párna, melyben csomósodik a tömés” (Patchwork), másvalakinek (vagy ugyanannak) „aranykeretes tükörben a teste. / Jéghegy. És olvadás” (Ugyanaz). Itt „kézfejemről jégcsapként csüng az ujj” (Kavics), amott „hólyagos táncú tócsa” ringatózik (Esős évszak).

      A vigasztalanságban társai a szavak: „Amulett szavai: regatta és ében / Halála a rózsaszín zokni” (Patchwork), a tárgyak: „mézcsurgató, ködlámpa, bevásárlólista” (Új élet). Ők népesítik be álom és ébrenlét határvidékét, hintáznak alá a lefoszló végtagok helyén uszonyt növesztő delfintesttel együtt egy másik létdimenzióba. Az álombeszéd szüntelen halál, de szüntelen születés is, minden új fényben villan vagy nem sejtett, régi árnyba merül, minden újrateremtődik és mágikusan körbejár, mint a faliszőnyeg indiai elefántjai.

      (Másik hely, másik idő, Széphalom, 1999 – Álombeszéd, Széphalom, 2002)