Kellemes, finom, míves borító, halvány és erősebb mustársárgák- és barnák. A szolid külső provokatív belsőt rejteget. Szakács Eszter harmadik, legújabb kötete többszörösen zavarba ejt. Először is: az orosz formalisták által termékenynek tartott ritmikai és rímbéli anomáliák e kötet verseiben olyan mértéket öltenek, amely jócskán túlhaladja a teoretikusok által dinamizálónak, vitalizálónak vélt mértéket. A rontott, gondatlan ritmus és rímképlet mellett témái, a hétköznapi életképek is hangsúlyozottan banálisak, sőt nem kétséges: a költőnő rájátszik az önéletrajzi elemek groteszk felnagyítására. Mindez gyanússá teszi, hogy itt célzottan valami más történik, mint ami megszokott. E beszédmód lemeztelenített, monumentálissá növelt civil, naiv jellege netán egy újfajta, vállalt hang megnyilvánulása? Az evés, ivás, tévézés, robotolás poétikája ily makacs disszonanciákba, és egyben megejtő, vallomásos pillanatokba foglalva nem hangzott még fel napjaink költészetében. A versnyelv prózaivá tételén túl, mely kortársainak nagy részénél, de Szakács Eszter korábbi köteteiben is erőteljesen jelen van, most a gyerekmondókák, rigmusok, ostoba dal- és reklámszövegek szándékos behozatala már-már túlfeszíti a konvenciót – azt, amihez napjaink szabad hangvételű versei szoktattak hozzá bennünket. De mi minden történik itt meg! Nem hagyja nyugodni furcsálló olvasóját többek közt az a mélységesen megélt filozófiai tartalom, mely a látszólag brahi- és nihilverseket tartja össze kívül-belül. S azt sem mondhatni, hogy ne kapcsolódna a könyv a korábbiakhoz. A leginkább esztétizáló első (Halak kertje) egzotikus, távoli helyszíneihez képest most nyilvánvalóan itthon vagyunk a profán munkahely-lakás-mozi háromszögében. A második, a Süllyedő Atlantiszom-kötet személyes istenkeresésének, kergetésének pátosza azonban átüt. A kötet első sora („Mindig olyan vagy, amilyennek látni akarlak”) nyilvánvaló átvezetés abból a világból, az ismétlés azonban e voluntarista egyoldalúság konstatálásába torkollik: „de ha rólad az álarc leesik, // nem néz vissza senki se rám.” A költői („rímcsipesz”) és emberi önreflexió a teremtés hitelességét kérdőjelezi meg. Egyben megidéződik a Nemes Nagy Ágnes óta gyakran újrafaragott kőbálványemelés aktusa: az oltár, ez esetben a konyhaasztal. A vágy elégségességének lírai beismerése az óhaj netovábbjának megfogalmazódásával: („csorogjon rám szerelmed oldott, sűrű méze”) alkot keretet. A személyes, óvó-védő, mindent betöltő érzéki jelenlét expanziója uralja el a második verset; a méz aranyszíne átszüremkedik az előző versből, s a látás („Aranykeret szerettem volna lenni”) élménye a lélegzésével és a tapintáséval összegződik. Az egymásba fonódás rejtett jelentéshajlatában saját hidegétől („hidegemtől”) védené meg az én mgszólítottját azzal, hogy puha kabáttá alakul.

      Két önismétlő, kevésbé sikerült darab után Pénelopé terméketlen hűsége fogalmazódik át szomjat nem oldó, vegytiszta lévé. Gyilkosan keserű, cinikus a Cinkosok szavait mézes késekkel szabdaló, életképet kimerevítő („A tollat, noteszt telefon / mellett merev állal igazgatod”) darabja. Az ezután következő címadó vers helyettesítő struktúrája ezúttal különbözik a szerzőtől korábbról ismerttől. Most nem én, te és Isten képezik a hármast. Az esős teraszra képzelt együttlétet „ő”-vele egy másik képzelgés: a „te”-veled elgondolt sem zavarná meg –, de csak az elgondoltak szintjén, s nem a manifesztté vált verstestben. Négyessé bővülhet e hármas Isten említésével, az egyre mélyebb bennfoglalások megalkotásával. Az elképzelt társak elképzelt környezetének belsővé (»„Istenem”, mondod „mióta esik már bennem”«) tételével minden összehajlik.

      Saját és mások motívumait felhasználva épül a második rész, melynek Kis aneszteziológia című darabjában a lírai én éltető, „,ritka közeg”-ét kábító altatószerként az ébrenlét elviselésére szívja be. A ciklusalkotó Hesztia csúcsteljesítmény. A strófavéget ismétlő strófakezdetek monotóniája epikus távlatot nyit, láttatva egy élet leélését a semmivel és a vággyal, „két szék között”. A semmi poetizálása (Megfogni és elengedni), az idegen sors beépülése (Szappanopera), a hiányok: („Polcaimon hiányzó könyvek, / beszédemben mind több szünet.”; Romlás) önmagán kívülivé teszik: „semmit se téve mindent elkövettem”. (Mondd, hogy nem rontottam el) A „Lufi” mélypont mindkét értelemben: a nemtörődömség iskolás, utcagyerekes, hányaveti megragadása („,Egyre több a / semmi a lufiban. / De mit tegyen / az ember, ha kivan. // Végzet, fátum, / nemezis, karma: / nem érdekli, / csak hogy tele a kamra.”) A megértés pillanata a kötetzáró versekben következik el. Milyen fölösleges a vergődő, hajszolt madár üldözése; „rég koponya-kalitkám foglya – énvelem”. Majd: „Szám széléről lehull / morzsaként a neved. / Már egy veréb / se lakna jól veled.” A madár, az étel, a víz képzetei koncentrálódnak végül az utolsó két darabban, ahol a megtisztulás és megérkezés cizellált, egyben rusztikus képekben bomlik ki: mint átszellemült kiflievés – mint nagy vásznakon cseppenként történő átszivárgás – mint a fürdőkád lefolyóján való kizúdulás.

      Nincs tehát blaszfémia és elvétett versütem. Azonban (szinte) mindennek, így a tartalmi és formai zaklatottságnak is helye van. A látszólag nem változó felszín alatt, akár kiflirágcsálás közben, megváltódik a lét. A versírás aktusában kikísérleteződtek az átlépés utjai. (Széphalom Könyvműhely)