(...) Szakács Eszter versei mitikus térben játszódnak és mitikus teret teremtenek, még akkor is, ha egészen hétköznapi történéseket és tárgyakat jelenítenek meg. Ez az öntörvényű, tiszta szemű költő rendkívüli, érzékien izgatott, már-már boldog figyelemmel veszi számba a világ érthetetlenül sokféle jelenségét. Ok-rendszer és összefüggés helyett az utat keresi bennük, mégpedig nem a kiutat, hanem, szokatlan bátorsággal, a befelé vezető ösvényt: azt, ami elvezet a végső okhoz, labirintus szívébe. Ennek a középpontnak a tudata, vagy még inkább a feltételezése teszi mitikusán intenzívvé azt, amit lát, álmodik vagy megtapasztal.

      Sóvárgás és keresés: ezek Szakács Eszter lírájának alapfogalmai. „Mindig itt voltam, mindig máshol” – írja egyik meghatározó versében, és ez nem puszta elvágyódás: „Bármilyen időben és bármilyen helyen” lenne, ugyanabban a labirintusban bolyongana, befelé, mindig befelé. „Mindenütt ott vagy és semmiben” – mondja a keresés tárgyáról, de az iránytól nem térül el: „Visszatértem mindig, mindenhonnan hozzád, akinek még nevet sem találtam.” Akár egy álomban vagy mitikus történetben, a helyszínek és szereplők, tárgyak és szavak átderengenek egymáson, váratlan kapcsolatok alakulnak ki közöttük. Ahogy a korábbi kötetekben a szörny és a delfin, a bika és az angyal, Minotaurusz és Isten, vagy a későbbiekben a fényes görög sziget és a szomszédok zajától hangos városi lakásbelső, a tükör, az eső, a tenger, az álom, vagy akár a közönséges használati tárgyak: a motívumok visszatérnek és egyre hangsúlyosabbak, mert a labirintus is egyre bonyolultabb, és a keresésbe már „csipetnyi kétely” is vegyül, a kiútkeresés kísértése.

      Az elemi sóvárgás és a nyers kimondás helyét egyre inkább a rezignáltnak tetsző, metszően pontos leírás veszi át, a látomásét a fókuszba hozott, mégis vibráló kontúrú látvány, a ziháló ritmusét a hosszan kifeszített mondat, a kiáltás helyét a beszéd, a pillanat ragyogásának helyét a telő idő szorongatása – de ez csak első pillantásra beletörődés. A keresés nem maradt abba, hiszen „semminek se lankad a figyelme” a dolgok „pazarló” áradásában, és – „Micsoda erő és micsoda játszma!” – a keresés ebben az egyre nyilvánvalóbb, egyre fájdalmasabb hiábavalóságban is sikeres. Ha minden semmi, akkor a semmi is minden, Isten milliárdnyi neve azonos a nyelv szavaival, a világ képei a világ jelképeivel, és maga a labirintus azért bejárhatatlan, mert nincs is közepe: a közép mindig ott van, ahol az, aki keresi. Ahogy a delfin a tengerben: az ember is otthonra lel az otthontalanságban, mert a fegyelmezett és fájdalmas keresés után őbeléje költözik be, amit keresett. „Koponyám házában légy otthon, istenség” – kérte Szakács Eszter egy korai versében, most pedig így mondja: „S ha én nem tudok akkor lakjon ő bennem.” A labirintus mi magunk vagyunk.