A Vízre írt a pécsi alkotó eddig megjelent öt kötetéből nyújt szigorúan rostált s időrendben
elővezetett válogatást: húsz esztendő költői munkássága összegződik és zárul le e hangsúlyos
eseménnyel. (A szerző új műveket nem illesztett az anyagba; s mostanság nem is verseken,
hanem mítoszi ihletésű mesenovellákon dolgozik.) Az összegzés nagy erővel teszi nyilvánvalóvá
Szakács Eszter költészetének legfőbb erényeit, egyúttal pedig a pályaív áttekintésére is alkalmat
ad.
Arra, hogy lássuk: a kezdeti évek tapogatózó természetlírájától, óvatos rácsodálkozások
alakította versbeszédétől miképp jutott el a Szakács-líra a köznapi személyesség és a metafizikus
személytelenség egyensúlyáig; a formakeresés alaktanától az újholdas beszédmódon át a hosszan
nyújtózó sorok és versek világáig; a magány, a szorongás, a sóvárgás közérzetétől a lét közösen
megélhető tartalmainak sugalmáig. Az a jellegzetesen puha és tétova melankólia, amely mindahány
pályaszakaszt áthatja, a legjobb versekben a szerelem és a gyász lelkiségét, az emlékek és a
képzelet kettősjátékát teljesíti ki. Álmok labirintusában bolyong mindvégig, s önmagát a tükrök
mélyén ismeri föl a versek alanya; a tenger vissza-visszatérő motívuma eközben egyszerre jelképe
az ismerős idegenségnek, az elemi megtisztulásnak, a teremtő, újjáteremtő erőknek.
A „Mennyi kincs a homokban” (Mennyi kincs; 16.) óvatos öröme az első kötet meghatározó
érzülete. Előbb ártatlan angelizmus bomlik ki ebből: „Az utca nap nélkül is hogy ragyog! /
Fölötte mint felhőnyi vatta, / fehérlik, fehérlik az angyalok / figyelő, tollpihés arca”
(Először az angyalok jönnek el; 20.), utóbb emlékezetes teológiai ráérzés kér szót: „Én
nem tudok érted homokszemet mozgatni sem. / Egy hangya is erősebb, mint az én hitem. [...] Mért
fontos, hogy létezel-e, ha éjszaka / megtartasz a semmi fölött, életem fogasa?” (Egy hangya
is erősebb; 21.). A játékos hajlam komolyságát egy ars poeticává emelt Kosztolányi-átirat
tanúsítja: „Van villanyom, nézhetek este / tévét buli, pia és fű helyett, / vagy
beleveszhetek a versbe, / ha kegyesek az istenek” („Boldog, szomorú dal”; 29.).
Szakács Eszter költészetének valódi bravúrja, hogy az egzisztenciális bizonytalanság, a folytonos
útvesztő-élmény – művészi széppé válván – az olvasót végül saját útvesztőiből vezeti ki:
„Álkulcsok. Nyitható-csukható álmok. / Lehet, hogy ez az, lehet, hogy a másik. / Talán
ma sikerül és rátalálok[,] / mielőtt még rájönnék, hogy hiányzik” (Labirintus; 46.).
Szala Boglárka szerkesztői és Sebastian Stachowski borítótervezői munkája kifogástalan; egyedül a
túlságosan apró betűs szedést sajnáljuk. De ezzel együtt sem „vízre írt”: inkább fénybe
vésett szavak a Szakács Eszteréi.
Szakács Eszter: Vízre írt. Válogatott versek 1987-2006
Jelenkor Kiadó, Pécs, 2009
««