Ilyet a tizennyolcadik századvég, Molnár Borbála, Ujfalvy Krisztina, Dótzi Teréz, Tuboly Erzsébet, Tuboly Rozi, Kazinczy Klára, Dukai Takách Judit asszonysereglése óta nem látott a magyar irodalom: egy egész nemzedék alaphangját meghatározó, kitűnőbbnél kitűnőbb nőköltői vannak a magát középnemzedékként meghatározó generációnak. Névsorolvasás helyett legyen itt elég csak az asszony-Pilinszky Szakács Eszter mellett a máris megkerülhetetlen életművel rendelkező Szabó T. Anna és Tóth Krisztina nevét megemlítenem. Úgy tetszik, ez a korszak a nőköltőké lesz elsősorban, a világ egyelőre kiismerhetetlen rezdüléseire mintha ők reagálnának a legérzékenyebben.

      Asszony-Pilinszkynek neveztem Szakács Esztert, s nemcsak azért, mert ő is a föloldhatatlan magány költője, mint amilyen lírája egyik fő vonalában Pilinszky volt; a versformálás töretlen fegyelme miatt rokonok ők leginkább. Rokonok, mert amit Szakács Eszter is tud, és Pilinszky is tudott a költői mesterség alkalmazásának tudományából, az eltanulhatatlan. Csupán néhány közös vonást emelnék ki az érzékelhetőség kedvéért: Szakács Eszter verseit olvasva feltűnik például, hogy mennyire egész sorokban, lezárt versszakokkal építkezik. Enjambement-ja szinte nincs is, másik versszakba – másik tématartományba – áthajló mondata is alig. Ezek a zárt szövegegységek világosak, minden tobzódó célzatú díszítőelemet nélkülözően egyszerűek. Szakács Eszter ugyanis kristálytiszta fogalmakban gondolkodó, a csakis a Pilinszky – és távolabbról persze József Attila – mércéjével mérhető plaszticitással fogalmazó költő, akinek a kívülről versbe vihető eszközökre van a legkevésbé szüksége. Képei is inkább emlék- és álomképek, mint képi kifejezőeszközök. Főképpen ok-okozati összefüggésekre felépített indexek, nem pedig ikonok. Talán emiatt is tetszik első látásra szűkösnek a szonettre és annak különböző variációs lehetőségeire épített, rövid-verses-jambikus formavilága is, pedig éppen ez a látszat-formaszegénység – megint egy Pilinszky-rokon vonás! – a feszesre kikalapált forma követelte gazdaságosság és az ezekből a keretekből kiugró, többnyire nagyon köznapi környezetben megjelenő, de ugyanakkor megrázóan tragikus élményközeg a Szakács Eszter-versek erőteljes hatásának egyik titka.

      Az Álombeszéd hangsúlyozottan két, azonnal szembetűnő motívumra épül. Egyik a tükör, a másik a víz két alapformája, az eső és a tenger. A kettő közül a tükörmotívum a nyomatékosabb. Hippokratész azt mondja a tükörről: „mindent tud, ami van, ami volt, és ami lesz”. S valóban így van ez Szakács Eszter kötetében. Amit nem tud az egyes szám első személyben kivetülő költői én – hiszen az csupán a mindenkori van-nak a birtokosa, avval kell naponta megküzdenie –, azt, vagyis a múltat és a jövőt, tudja a másik, a tükörkép, a lélek, aki egyes szám harmadik személyben beszél. És mindkettő figyeli, sőt tudja önmagát is, a másikat is. Abszurd esetben az én is tükörré válik önmagában, a tükör is énné személyesül, mint a Ballada és a Tükörképeink című versekben. Hogy hogyan, ahhoz érdemes itt a Ballada tizenkét remekmívű sorát ideidézni:

Látom, abogy fölkel reggel, s nem tudja, hogy ma megteszi. Kézbe veszi ezüst karkötőjét, nem látva, hogy én nyújtom át neki. Kinéz az ablakon. Talán esőre áll, talán süt derűsen. Haját mossa a fürdőben, melynek minden csempéjét ismerem. Én nézek vissza rá a tükörből, de hiába próbálok inteni. Azt hiszi, még bármit lehet. Nem tudja, hogy ma megteszi.

      A lélek elátkozott Kasszandra-sorsát, amely szerint a jövőt lehetetlen a jelenben érvényesíteni, a testiség és a testetlenség találkozásának kivihetetlenségét, a „hiába próbálok inteni” tehetetlenségét a Tükörképeink páros monológjában fogalmazza meg a legélesebben Szakács Eszter. A két én, a hétköznapi életét élő külső és a mélységekbe is leszállni képes belső végérvényesen kettészakadt. Az irigység azonban a tükör fogságából kiszabadulni nem tudó lélek joga:

Irigység tölt el, ha eszembe jut mindaz, mi születése jogán megilleti. Irigység tölti el, ha eszébe jut mindaz, mi születésem jogán megillet.

      Különös paradoxon ez, hiszen a tükörbe költözött, a földi mivolttal szemben irigységgel megvert lélek valójában boldogsággal, harmóniával egyáltalán nem kecsegtető, monoton tájakra lát, naponta ismétlődő, unalomig játszott gesztusokra, teafőzésre, ülőfürdőre, ténfergésre, zenehallgatásra: a magány sivatagára figyelmez, mint például a két önelemző kisciklus, a Jelenetek egy hétvégéből és a Patch work teljesen eszköztelen, törten kopogó mondataiban, amelyekbe némi zenét csak a rímek játéka csalogat.

      Mert mélyére nézve mindig másokat láttam írja kötetnyitó, Új élet című versében. Hogy kiket, arra a Duett című diptichon Visszautasított ősanyaság című darabjában adja meg a választ: Mindennap másvalaki néz rám a tükörből, | és soha nem tudhatom, a tegnapi hova lett. Miközben a köznapi lét pusztasága oly sík, olyan eseménytelen, hogy alig van rajta domborulat, kitüremkedés vagy elmozdulás, a tükör-lélekben örökös a változás folyamata. A dolgok állandóságára vágyó személyiség minduntalan a kiszámíthatatlan ismeretlenbe botlik, ahol az értékvesztés folyamata megállíthatatlan: Homályos tükrökben bujkáló régi testek, | suttogó képek és kíváncsi tettek, | kinek annyi mindene nincs már, mit kívánjon?

      Ahogyan a tükörbe tekintő személyiség és az abból kikandikáló, de passzívan vizsgálódó, a világban tébláboló ént néha kétségbeesett szemlélőként regisztráló lélek, Szakács Eszter másik fő motívuma, a víz (tenger, eső) is kettős töltetű. A szakrális gondolkodásban a tenger mint anyai, női princípium szemben áll az esővel, a férfi princípiummal. Egyben azonban azonosak is: mindkettő termékenyítő erő. Nem lehet véletlen – Szakács Eszter költői tudatosságától kitelik –, hogy a kötet két pólusán, a kezdet- és a végponton helyezkedik el a két kozmikus vonulat. Ennélfogva szerepük is más-más: átkarolás, valamint agresszivitás. A befogadás és az indulat. Védekezés és feltárulás. Belső és külső történet.

      Szakács Eszter tengere csupa belső harmónia, amiben elmerülni lehet, ujjak helyett uszonyt növeszteni, delfinnel játszani, holdhalat kergetni, ahol hullámverés lehetne minden szó, közös nyelven együttcsengve a nagy őselemmel, és ami a legfontosabb: ebben az örökké ringatózó magzatvízben elveszíteni, lerázni mindazt, amit időnek nevezünk, olyan álomidőben létezni, amilyen az ausztrál bennszülöttek mitológiájában létezik csupán: Álmomban delfin vagyok megint. | Ujjak nélkül, | hogy ne tudjam számolással űzőbe venni | az eliramló napokat – írja Delfin című versében.

      Az eső, a férfi princípium más, az eső mindig kint esik, vagy valamin éppen dobol, s van benne valami kellemetlen: Elnémíthatatlanul esőzene. | Ennyi pazarló áradást átlebegni! | Talán a lélekút veszendőbb fele – ahogyan azt az Esős évszakban írja. Mi másról lenne itt szó, mint annak idegen, elutasításra ítélt mivoltáról?

      A leggyönyörűbb és egyben a legtragikusabb, amikor mindegyik motívum – a tükör, a víz és az álomidő – egyszerre szólal meg az Aki hív című versben:

Hajnalban kitartó telefoncsörgés riaszt. Aki hív, nem tudja, nincs telefonom. A zajos, suhogó esőben beszélgetünk. Kinő a moha karomon, lábamon. Hirtelen a helyére ugrik minden részlet. Kőoroszlánok közt egy út tűnik el. És felkelek és átmegyek a tükrön megint. Szívem. A szívem kihangosítva ver. A szürkén suhogó esőben beszélgetünk. Úgy hallom, mint hosszú, elfúló lélegzetet. Kinőtt a moha karomon, vállamon. Muszáj letennem, most már felébredek.

      Hosszú szöveget, legalább néhány oldalt igényelne ennek a rendkívül tömör versnek a mélyebb elemzése, helyének meghatározása Szakács Eszter költészetében. Elemzés helyett legyen szabad talán csak annyit megjegyezni, hogy akivel a költői én az álomidőben beszélget, talán Isten. Talán. S mivel Istent a mitológia mégiscsak férfiként aposztrofálja, szinte természetes, hogy a „suhogó esőben” beszélgetnek.

      A költői én magánya azonban e kapcsolatfelvétel ellenére is feloldhatatlan és tragikus. Korántsem azért, mert fájdalmat okoz átélőjének és általa, áttételesen, nekünk is, hiszen a verssorokban nem találunk érzelmi fájdalomra, válságos pillanatokra, helyzetekre, hirtelen sorsváltásokra utaló jeleket. A magány csak úgy tenyészik Szakács Eszter költészetében, mint egy kertben a virágba sohasem boruló növény: van, mert így született, objektíven, szikáran, torokszorító-tényszerűen.

      Szakács Eszter költői világában hiába is keresnénk kiterjedést, nagyobb tematikai változatosságot. Szinte csak mélysége, konnotátuma van, mint a kínai ördöggolyónak. Kívülről egy-két, belül azonban végtelen lehetőségű. Igazi orpheuszi költészet az övé, zenéje feltűnően kevés húron szólal meg, de annál teltebben, árnyalatai pedig egyre gazdagabbak.