Szó se róla, nem valami felemelő, ha az ember csupán károk és csapások (mondjuk egy lakástűz vagy betörés) árán számíthat unt élete pótlására. Csoda-e, hogy Szakács Eszter kötetének hőse, akit efféle deficitekkel kísért az álom, legalábbis némi tartózkodással veszi tudomásul a ráruházandó új élet lehetőségeit. Erről a kicserélt sorsról (a vers szavaival: "az újfajta tágasság"-ról) egyébként hamar (a kötet soron következő lapjain) kiderül: nem több egy kis meglebbentett illúziónál, amelyben a legfőbb fejlemény, hogy a hős cserépben füszernövényt vásárol a piacon, s a kakukkfűvel, rozmaringgal teli ablakon kipillantva úgy képzeli, meleg, déli tenger ringatja a szobát. "Merülni kezdtem, álmodtam hát láb helyett uszonyokat" - írja Szakács Eszter -, "tett nélküli következmények lágy vize simogatott" (Álomidő).

     Amennyire igaz lehet egy álomra, hogy az tett nélküli következmény, oly kevéssé valószínű, hogy akár az álmok meseszerűségével takargatható volna, miért száll minduntalan a versalany képzelgésből képzelgésbe. Persze hogy az elvesztett önazonosság az ok. S noha az emiatti kétségbeesés rendszerint iróniába csomagolva érkezik, ráadásul az élőbeszéd frissességében és a könnyed képteremtésben egyaránt jártas nyelvezetből úgyszintén nehéz volna egy végletesen derűtlen természetre következtetni, kizárt, hogy a szerző ne érezné: határon jár. Amit különben a könyv tán leginkább vastagnyakú darabjában kifejezésre is juttat; mintha Dürrenmatt nevezetes tételével ("Minél tervszerűbben cselekszenek az emberek, annál nagyobb erővel ütköznek a véletlenbe.") vetekedne: "Nem akarok többé különbséget tenni / tenger és tenger között, / ahogy különbözni se önmagamtól." (Hasonlíthatnánk egymásra)

     Bizonyára a magakereséssel függ össze az is, hogy az Álombeszéd tengerhangjába akarva vagy akaratlanul, de be-behallatszik egy távoli forrás csobogása. Nemcsak a tárgyszeretet, a kellemes lazaság, nemcsak a köznyelvi fordulatokat képhordó elem gyanánt hasznosító mondat, és nemcsak a tónus karcossága, egy-egy motívum- és gondolatviszonyítás is az ír Heaney stílushatásáról árulkodik. S ugyan ki tagadná: elsőrangú iskola ő. Ám hiába hallgat a tanítvány - a Patchwork közlése szerint - "Búbánatos ír zenét", a messziről (és akárhogy is vesszük: idegenből) választott mester inkább árnyék, mintsem fényjel a műhelyben. A világköltészet mai nagyjai között kevés költő akad, akinél a nemzeti jelleg dominánsabb, mint Heaney-nél. Ő (a messzi országbeli követőitől elütően) "a virágokban és a hóban, időjárás és évszak váltakozásában", népe egész történelmében a saját gyökerét álmodja. "Én mind ebből nőttem" - szögezi le Rokonság című verse. Nála "megjelölt a helyszín" és "sarkig tárt az idő." Az általa megtestesített (egyszerre hétköznapi, kiművelt, ironikus és fenséges) hang és modor szerelmesei itthon a nyolcvanas évek vége táján érzékelték, hogy így is lehet írni, de (kevés kivétellel) összetévesztették a héjat a maggal, az inget a szívvel. Aki tehetségét nevelve rezonált rá, urává vált, aki csak gépiesen észbentartotta, termékévé szürkült az ajándékozó sugallatoknak. Egy olyan kvalitás, mint amilyennel Szakács Eszter rendelkezik, előbb-utóbb rádöbben, hogy a jó értelemben vett kitűnés morálja szerint illik megóvnia egyéniségét. Az, hogy a kulturált fogalmazás árjából milyen út vezet az éles arcig, aligha külső megfontolás kérdése. De ezzel együtt sem ok nélkül ismételgeti Szakács Eszter (különböző formában) az észrevétlenség elleni első parancsot, hogy "Jó lenne már lassan belakni magam" - kár, hogy személyiségének regenerálása közben becsvágya - fanyalgásoktól és fóbiáktól verten - újra és újra visszaesik: "Úgy lesz örök" - jegyzi le tévedését - "és nem hull a semmibe / Ha nem történik meg soha semmi se" Tartsuk tehát keresztvíz alá a semmit? Pedig épp itt, e vers szomszédságában mutatja meg, mire képes, amint kinyújtózik az én-zsugorból: "Hűvös, fehér kavics, fekszem a mélyben. / Nem kelhetek fel, amíg meg nem értem, / Amíg nem tudom megtanulni: még ha / ott is dobnak el, itt érjek célba." (Kavics)

     Hogy az a mély, amiről itt szó esik, csakugyan a dolgok lelke felé ereszkedő mélység-e, ahol végre nem tükrök és álmok (de mennyiszer előhozakodik ezekkel a szerző!) félhomályában oszcillál a vers; ahonnan nem a körülbelüliség, hanem az árnyalatokban gazdag létezés beszél hozzánk - nos, a kérdést illetően Szakács Eszter vegyes érzelmeket hagy az olvasóban. Az viszont gyakran lenyűgöző, ahogy témáit ellenpontozza. Amikor csip-csup jelenségeken és történéseken böjtölve, hirtelen egy kép, egy kifejezés vagy ritmus segítségével az ismert és az ismeretlen valami nem konvencionális viszonyára világít rá, mi, az olvasói is sejteni véljük, mit ért egy költő a szent jelentőségen. Ennek jegyében a Vadrózsát, lámpalázat és a Labirintus című verseket alig lehet túldicsérni. Ugyanakkor az élményeredetet is idéző Séta például, intellektuális szabatosságával egészen kivételes hatású fogalmazvány arról, hogy mivé törpítheti az embert a létszorongás, az élettelenné dermedő magány. S ha emitt az elrendelésszerű tudomásulvétel következménye a testetlenség, az Értelmezés egy eleve magasabb rendű, de szintén testentúli valóságból vezet le ellentétes konzekvenciát: "Aki abból lett, ami nincsen, / mély álmokat ringat, mint a tó [...] Szemhéjára hópihe olvad. / Amit egy holt nyelven jelent / a neve, vajon odafent- / ről, túlzás-e, vagy ráragyoghat?" Íme a bizonyíték, hogy a líra igazsága olykor kivésettebb kérdezve, mint állítva. Ám a két különböző szemléletet egymásba elbújtatni, vagy egyiket a másikkal álcázni: bajos. A lemondó "Lebegj szótlan, ne jusson eszedbe semmi" után vajon mi marad a költő számára az űrön kívül? "Ne mondj le semmiről. Minden lemondás / egy kis halál." - fogalmazta Babits. Szakács Eszter pedig a kötetbúcsúzó versében kerek-perec kijelenti: "Nem tudjuk faggatni többé / a zárt végtelent..." Ez is egyfajta ellenpontozás; hogy - mint a vers zárlatából halljuk - a dolgok helyettünk kérdeznek, helyettünk beszélnek. No jó, legyen: de akkor kicsoda, micsoda a költő? (Széphalom Könyvműhely, Bp., 2002)