Van Kosztolányinak egy szikáran bensőséges életérzés-verse (Ha negyvenéves...), amely az illúzióvesztett létbölcseleti beérés, a nyomasztó semmi-érzet őszinte és dísztelen megnyilatkozása. Sokszor motoszkált bennem ez a szöveg háttérgondolatként Szakács Eszter ötödik verseskötetének olvasása közben, hiszen a keletkezéséhez kötődő élethelyzet alapvetően hasonló, s ezt néhány szerzői utalás meg is erősíti (1. Théra – 3. rész, Saudade – 3. rész, Féreglyuk, fényév). Az Évszakváltó című versre is hivatkozhatnék, mint egy poszt Szabó Lőrinc-i különbéke-gondolat, higgadt önszemlélés párhuzamára, de fontos különbség, hogy a mindkét előzményversre jellemző nyugalmi állapot statikus feszültségeit vibrálóbban, szemléletesebben bontja ki itt Szakács Eszter költészete, s ez – az alkati különbségek meglétén túl – nyilván azt is mutatja, hogy nagyjából 80 év múltán, bonyolultabb világban összetettebbek, ellentmondásosabbak tapasztalataink is, reakcióink is, ön- és világértésünk is. Itt van mindjárt példának az a kettősség, hogy a kötet elején költőnk némi öniróniával árnyalva írja körül a passzív létszemlélés programszerű, aktuális szituáltságát („Vettem egy hátizsákot is a felirat miatt: Adventurer, / most meg a saját szavaimra se vagyok kíváncsi, / lustán és minden értelmet nélkülözve bolyonganak bennem. // Kiszárít ez a föld, ahogy őt az el nem illanó napsütés. / Nem vágyom már másra, csak erre az egyetlen pillanatra”), a későbbiekben pedig számtalan utalást találunk kívánságok, vágyak ébredésére, az úton-lét, a keresés vershelyzeteire. Valószínű, hogy passzivitásnak és inspiráltságnak ez a némileg paradox lelki-érzelmi összetettsége ösztönözte a címadó alapmotívum, a saudade középpontba állítását, s ez teszi hitelessé és szervessé a korábbi kötetekből átörökített paradoxitást a képes szókapcsolás terén is.

      Esetünkben a portugál frazeológiából kölcsönzött kulcsszó tehát egyrészt a személyes lelkiállapot kifejezője, másrészt egy archetipikus alkati vonása is korunk illúzióvesztett rezignáltságában is reménykereső emberének. E karakterjegy időfelettiségét szépen igazolja, hogy az ógörög kultúrát idéző számos szerepvers is hiteles terepévé válik a lírai én megnyilvánulásának. Szakács Eszter verseinek szimbólum- és motívumkincse kezdettől fogva jelentős mértékben épül mitológiai alapokra. A mostani kötet jól ismert és kevésbé ismert mitikus történetekre, figurákra egyaránt hivatkozik, de mindegyik esetben független, egyedi topológiai kontextusba történő helyezéssel. A már korábban is felhasznált kulcskifejezések, szimbólumok aktuális érvényességét a szerzői szemléletmód árnyalatokbeli gazdagodása, ennek nyomán pedig a motívumok jelentésbővülése, -módosulása eredményezi. A mítoszokhoz való viszony eseti összetettségét érdekesen szemlélteti az antropomorfizálás és a mitikus ihlet gyakoriságán (sőt: a mítoszoktól dúltságon – 1.: Genezis) túl az ironizálásba hajló demitizáló-deszakralizáló szándék továbbélése is (üres egek többszöri említése, istenek neve mint postaláda-felirat vagy ásványvízmárka; 1. még: „Mítoszokat kívánok, / de be kell érnem kecskebogyó és citromfű illatával”, „az égen hol kométarajok, hol műholdak suhantak át (...) Kicsit néztük, aztán hazaindultunk krumplinyomdát és halotti maszkokat készíteni”). A mitikus motívumokkal átszőttség motivációjához tartozik itt még az első két verscsoport tematikus kötődése a görög szigeteken lezajlott nyaraláshoz-elvonuláshoz, melynek ugyanúgy funkciója a korábbi Szakács-kötetekből is jól ismert énkeresés és a létbölcseleti elmélyedés. (A régi költőkkel való párhuzam mellé most kortársi hasonlóságokat sorolhatunk Zalán Tibor Kopszohiladészi elégiáinak vagy Jász Attila Miért Szicília című könyvének említésével.)

      A szigetek, a szigeten-lét zártabb világa, a helyhez-pillanathoz kötöttség egyaránt valószínűsíti az önazonosság-problematika gyakori és koncentrált jelentkezését, az időélmény teljesebb és intenzívebb megéltségét, az időszemlélet belterjesebb mivoltát, de ugyanakkor az elvágyódás elemibb késztetettségét is. A lírai én illúzióvesztettségének, üresség-képzetének, illetve elsődleges passzivitásának és szemlélődő pozíciójának motiváltsága több vers tanúsága szerint is a haláltól való megérintettség közvetlen reakcióihoz köthető. Benne foglaltatik ebben a társ elvesztésének tragikuma csakúgy, mint az elmúlás közeledtének groteszk megsejtése (Féreglyuk, fényév). Ezek az érintettségek persze erősen aktivizálják is a szemlélődő intellektust, az érző-gondolkodó versalanyt. Így jut központi szerephez a társvesztés-énvesztés összefüggésrendszerben az önazonosság, illetve a személyiség kiteljesedésének és megismerhetőségének kérdésköre. Az előző kötet, az Álombeszéd is nagy figyelmet szentelt ennek a problematikának, melyhez a test-arc-tükör-maszk-hang fogalomkör szimbolikus motívumai a szokottnál jóval összetettebb, kontextusban gazdagabb felhasználásmóddal kapcsolódtak, és a komplexitás megléte szempontjából hasonló módon társulnak most is.

      Az önszemlélés-önkeresés elérni kívánt pozíciója Szakács Eszternél az elidegenített, eltávolított, önmagunkból kilépő, elemző-mérlegelő vizsgálódás. Persze tudjuk, hogy e törekvésünk a maga teljességében sosem valósul(hat) meg, s ebből adódóan szándékunk akár öniróniát is teremhet („Másokhoz nem mérve, de a bennünk zajló történetekkel azonosítva magunk, / hullámtalan, fekete vízre írunk, mindenre és semmire készen, / miközben valaki mintha végig nevetne bennünk”), vagy eljuthatunk annak kiérlelt és tapasztalatilag sokszor és sokféleképpen megélt, de megnyugvást sosem eredményező végkövetkeztetéséhez, hogy arcunk-énünk (hiába, hogy a név hozzá maga az öntudat és az erő szimbóluma, 1. Éjszakai fürdés) tulajdonképpen maga a végsőkig őrzött-megmaradt titok (1. az Arcok c. opust, illetve a Levéltöredék Hádészba c. verset úgy is, mint az utolsó ciklus záróversét). A versek tanúsága szerint közelebb hozhat az én-lényeg megragadásához az emlékeinkkel, történeteinkkel való azonosságvállalás („Mikor újrajátszom a napot, / egy-egy mozdulatomba még belebújnék”, „a tapasztalat megértette velünk, hogy milyen pusztán emlékekben élni”), a már említett kívülálló önszemlélés („Így jut át újra a tükör túlsó felére, / hol végre idegen lehet magának”), de az igazi megismerhetőség nem nélkülözheti annak a kiteljesedés-folyamatnak a szemlélését sem, amelyet az én és a társ kapcsolata, annak formáló-érlelő hatása eredményez („Megint úgy terítettem, mintha ketten... / Es két gyertyát gyújtottam, mert veled veszett / az is, aki nélküled nem lehettem”, „ő virraszt bennem, akár a láng (...) Ó, arcomat tisztára mosó láng, / kötelékemet lassú és biztos kézzel / most kioldozom érte”).

      A versek többsége életképekben és szerepmonológokban teszi megismerhetővé a megszólaló ént és önszemléletét. Az életút képei, az emlék- és álomképek a lírai alany ön- és világértésének kulcspillanatait jelenítik meg. Az életút-motívum olykor a fátum, a sodródás képzetéhez rendelődik, de alapvetően az út-szerpentin-spirál-labirintus fogalomkör szimbólumrendszere jeleníti meg, az önazonosságig való eljutás útját-eredményét azonban – a név már itt is hivatkozott, hagyományos identitásképző motívumán túl – egyedi módon jelképezi Szakács Eszternél egy ars poeticus áthallással is rendelkező nyelvi fogalom: „Hová visz Ariadné fonala, / a széllel és sírással telt mondat?”, „El kell döntenünk, hogy jobb-e befelé élni, mint túlterhelni egy mondatot”. A halál-gondolat és az énkeresés-problematika egyaránt inspirálhatta a versek időfilozófiai bölcseletét is. A kívülálló önszemlélés törekvésével párhuzamban említhetjük az időösszegző, illetve időből kilépő ön- és létszemlélés lírai megnyilvánulásait. Ez nemcsak a szövegek konkrét utalásaiban érhető tetten („Itt és most azt kívánom, / bár időben meg tudnám történetemet állítani”, „Holnap kihajózunk, s az elsüllyedt város fölött / talán megállíthatom az időt”), hanem jelen-idő és a mitologikus szerepversek örökidő-jelenének egymásra hangoltságában is. A Baukisz c. opus az időnkívüliség-képzetet a pillanat örök érvényűségének, kinagyítottságának, az emlékekkel is megegyező jelenazonosságnak a megragadásával együtt szemlélteti. A mítosz-múlt és az idősíkok között szabadon csapongó álom-idő mellett a valós jelen-én közelmúltja az, amely az emlékezet-idő mozaikszerű énkép-darabjaiból összeállíthatóvá és egészében-szemlélhetővé teszi az érvényes jelen-énképet („Úgy érzem, jelen vagyok, / de már csak az emlékek tanúsága szerint”), amely azonban máris kiegészül, tovább épül az emlékmozaik újabb jelenidejű, sőt jövő idejű énkép-elemével („Az emlékeinket előre megírjuk, majd lefordítva az asztalon hagyjuk a papírt”). Az idősíkok egymásba játszása és játszatása motivikus szinten jelen van a napszak-metaforika elemeinek jelentésvegyülésében (1. többször a hajnali-reggeli, álom utáni eszmélés-pillanatok érzékleti egybemosódását az éjszakával és annak ürességével, illetve asszociatív azonosulását az alkonyattal), de ezen felül érvényesül a kötet makrostruktúrájának szerveződésében is (mitikus helyekhez kötődő versjelenből érkezünk a mitikus szerepversek örökidejéhez, a ciklusok utáni független darab pedig az örökéj-idő dimenziójához rendeli a közlést). Összekapcsolja az idősíkokat a corpus egészét tekintve is kulcsmotívumnak minősülő vágyakozás-képzet, az a hangulat és lelkiállapot, amelyet a kötetcím próbál meg egyetlen, magyarra szó szerint nem áttehető kifejezésbe sűríteni. Az a lebegés, megragadhatatlanság, amit e szó jelentéstani szempontból magában hordoz, ars poeticái értelemben is foglalkoztatja a szerzőt („Egyetlen vágyam maradt: repülővel füstszavakat írni az égre”, „Ma először mertem semmit sem jelentő szavakra gondolni”), mellette azonban megnevez még jó néhány olyan motívumot, amelyek közvetlen és közvetett rásegítéssel árnyalják a központi fogalom jelentéstartományát: part, kikötő, tenger, hullám, ringatózás, súlytalanság; emlék, álom, szárny, sóhaj. Szakács Eszter nem riad vissza attól, hogy igen feltűnő gyakorisággal alkalmazza e kulcskifejezéseket, és jól teszi, mert csak a felületes olvasó számára tűnhet belterjesnek, változatlanul önismétlőnek ez a frazeológia. E poézisnek nagy értéke az a nyelvi-kontextuális sokarcúság, amelyet költőnk – gondolom – nagyon is tudatos ars poeticái megfontolások árán ilyen konstans elemekkel, ugyanakkor folyton változó, az ihlet aktualitásához alkalmazkodó felhasználásmóddal valósított meg.

      A már melankólián túli vágyakozás, amely a lírai én hangján megszólal, maga is sokarcú, sokirányú, mégis egylényegű és nagyjából egyező eredetű. A korábban már körülírt semmi-érzet és veszteségtudat, illetve az általuk indukált érzelmi reakciók és folyamatok, az idődimenziók egybenyitása, a szerepekben megtalált párhuzamok kiváló terepet biztosítanak eme összetett lelki állapot és gondolatvilág változatos, olykor inspiráló feszültségekkel telten ellentmondásos megnyilatkozásának. Ellentmondásosnak tűnhet, pedig inkább feltételezi-kiegészíti egymást az illúzióvesztett lélek elsődleges kisvágyainak alig-mássága a hétköznapi létformához képest („Nem vágyom semmi másra, csak erre az egyetlen pillanatra”, „Még álmomban megkívánt, / hűs szőlőfürtöt eszem reggelire”), aztán a nyomasztó nihillel szembeni reakcióként, a lélek szabadságvágyának jeleként a nosztalgikus vagy merészebb vágyakozás, majd pedig a tudatosabb önszemlélésből adódó kontrasztként a lírai én tárgyszerű, demitizáló racionalitása. A vágyakozó lélek és a lényegi megértéshez mind közelebb kerülő értelem líranyelvi feltérképezése a korábbiaknál változatosabb forma-készletet alkalmaz ebben a kötetben. Az impressziózus kishangulat-képek egy haikuciklusban kaptak helyet, a mondandó kétszeresen is „,portugálos” vonatkoztathatóságából adódóan újra szerepelnek itt szonettek (és szonettközeli versalakzatok), a legjellegzetesebb szövegformák azonban rímtelen, visszafogott dinamikájú, már-már végletesen hosszú, prózanyelvi dikciót idéző verssorokból építkeznek. Szakács Eszter ismét diszkréten, mégis gazdagon használja fel az intertextualitás lehetőségeit, nemcsak a mítoszvilág megidézésével, hanem modern költészeti áthallások (elsődlegesen Vörösmarty-, Ady-, József Attila-, Pilinszky- és Borges-motívumok) plasztikus beépítésével.