Álombeszéd – ez Szakács Eszter negyedik verseskötetének címe az 1993-as Halak kertje, a ’95-ös Süllyedő Atlantiszom és az 1999-es Másik hely, másik idő című kötetek után. Az előző könyvek verseihez hasonlóan az újabbakra is jellemző a „rejtőző személyesség”, hisz a kötet legtöbb darabjában az önábrázolás közvetett, egyes szám harmadik személyű, s ritkább az első, illetve második személyű (önmegszólító) beszédmód. A költői élményvilág most is a szubjektumon belül marad. Önmaga fájó hiányaiból épül, gyökere, háttere azonban jóval profánabb, mítosztalanabb, mint az előző köteteké. A kötet most abból a szempontból válik érdekessé, hogy olvasói tanúi lehetnek annak, miként teremtődik a költészet, hogy íródnak át a közvetlen környezet képei egy másik, vágybéli tájba, hogy aztán a kettő közti távolság különös, lebegésszerű világot hozzon létre, mely egyszerre van is, meg nincs is, miként az álom.

      A verseket olvasva a metaforikusnak tetsző, ám valódi képiséget nélkülöző Álombeszéd cím grammatikai-szerkezeti szempontból többféle jelentéstartalmat hordoz. Határozós összetételként egyrészt felidézi az álomról, az álmokról szóló beszédet, bepillantást engedve egy személyiség titkaiba, lelkének rejtett zugaiba (Álomidő, Labirintus), másrészt jelenthet álomban való beszélést, spontán tudatáramlást, azaz egy ráció- és logikamentes állapotot, melynek révén mégis lényegi dolgokra láthatunk rá: „Locsog locsog álombeszéd | visszafelé játszott kazetta | találgat hisz gondol nem ért | épp amikor már abbahagyja | valahogyan eszébe jut | miért jött a lényeg a lényeg | ha nem ég hogyan éget” (Álombeszéd) Értelmezhetjük minőségjelzős alárendelésként is, mely szerint az álombeszéd olyan megszólalási módot jelöl, amilyenre vágyunk, amelyben megszűnik a megálmodott kép, az elgondolt gondolat és a kimondott szó elégtelensége közti belső feszültség, távolság, amelyben a dolgok azonosak önmagukkal. Talán erről is szól a Rólad, rólam című vers. Ebből egy részlet: „Visszatértem mindig, mindenhonnan hozzád, | akinek még nevet se találtam. || Hívtalak tengernek, hajónak, hajnali égnek, | de éppígy lehetett volna: | koriander vagy nagykabát. | Kavicsot gyűjtöttem a parton, | mert rád hasonlított mind, | és a nyelvem alá tettem, hogy velem légy, | ha beszélnem kell”. Egy vágyott, szubjektum nélküli beszédmód kifejezője a kötetzáró Helyettünk című vers is, mely a kötetnyitó Új élettel együtt akár a rimbaud-i gondolat „újraírása” is lehetne: „Én – az mindig valaki Más.” A személyiség, a költői én mint „zárt végtelen” (Sz. E.) arcait váltogatva, lehetőségeit folyton elvetve és beteljesítve, „héjra héjat” növesztve fiktív rámaként gyűjti magába sorsok, élmények, képek. impressziók színes és gazdag tárházát, majd önmagát kioltva, ill. a tájban feloldódva reméli, hogy nyomként mégis megmaradva majd egyszer azok szólnak, beszélnek immár nem belőle és általa, hanem helyette. A táj így a személyiségre visszautaló metaforává válik.

      A kötet egyetlen szereplője mégsem az általános lírai alany, hanem egy nagyon is jól körülírt, hétköznapjait élő átlagember (van ilyen?), akinek számára „ugyanaz minden reggel, minden este”, és aki úgy érzi, hogy „dialógust játszik egy monodrámában”. Talán nem más ő, mint a költő alteregója, aki olykor mint ő szerepel. Bemutatása ironikus: „A számlákkal bűvészkedik hó elején. Napja végén lassú zenét hallgat. ...| Egyedül nyaral, s még szégyellni se hajlandó. || ...Minden vasárnap a szüleinél ebédel, | s még álmodik magának férfit éjjel.” (Vénlány). „Akár egy óvodás kavicsokat gyűjt. ...| Elfelejt öntözni virágot. | Hogy »egyetlenem« senkinek se mondta. | Este főz – bármit odaéget. | Profilból hasonlít Loch Lomondra. || Tervezi a nagy utazást. || ...| A szobájából tíz másikba lát” (Patchwork). A vele történő események is szűkösek és köznapiak: „kinéz az ablakon”, „haját mossa a fürdőben”, „egész este a csatornákat váltogatja”, „szőnyegről felveszi a fehér cérnaszálat”, „jobb híján dudorászgat”, „agyoncsap három-négy szúnyogot is nappal”, „szemetet visz le úgy éjfél táján”, „a konyhában áll és sajtszószt kever”. Olyasvalaki ő azonban, aki „mindig vágyott a csillagokba”, s ezért „a sóvárgás lett legkelendőbb árucikke”. A magányt józanul tudomásul véve látszólag otthonosan, ám valójában idegenül mozog a világban: „Jó lenne belakni lassan magam | Otthonossá tenni otthontalanságom | Ez tudását jelentse tudás ha van | Annak ahogy elönt a tenger az álom” (Jó lenne belakni magam). A képzelet és az álmok játéka révén mégis képes újra- és újrateremteni, átlényegíteni önmagát, hogy hol csapongó, játékos, szabad tengeri állatként (Delfin), hol az idők állandóságát tükröző természeti képződményként (Kavics), hol pedig testetlen, körvonalazhatatlan lényként tűnjön elő (Értelmezés). A kettőzött – az álmok korlátlan világában lebegő és a valósághoz láncolt – én együttélésének bemutatása a Tükörképeink című vers: „Az álom, | melyre hajnalban nem emlékszem, az ő világa. | Az enyém a pontos hullámverés, | amit félelemnek hivnak. | Repülni tud, én csak leesni. | Szabadon szeret és gyűlöl, | de tetteinek következményeit én viselem. | Ölelkezik, | mikor tőlem egy érintés se telik.” (A tükör egyébként végig a személyiség sokszorozódásának, elrejtésének, átváltozásának, eltűnésének és őrzésének sokrétű metaforája a könyvben.)

      A kötet világát egyszerre jellemzi a zártság és a nyitottság, hisz a hétköznapok legszűkebb terei (szoba, konyha), apró történései ill. nemtörténései szabják ki határait, az álom és képzeletbeli események pedig el is oldozzák attól, s egy végtelen tágasságba emelik: „Azután felkelsz, kitárod a spalettákat. | Nem akarsz tudni senkit se magad mellett. | Mintha a tenger bontotta volna meg ágyad, | a takaróid vad hullámokat vetnek. || ... Ott lebegsz, abban a folyékony pillanatban, | melyben most merülni kezd más is lassan: | citromfa, felborult kuka, a torzó melle, kóbor kutya, harangtorony, egy régi érem ... | Egész város terül el alattad a mélyben, | s te hullámzol felette” (Kérkíra). E szabadság, szabad áramlás és az álmok mélyén rejlő tudattalan képi kifejezőjévé válik a kötetet átszövő tengermotívum, mely a maga lüktető, pusztító és teremtő vonásánál fogva egyszerre jelképe időnek, emlékezésnek („Minden pusztul, nem ismétlődik, csak a múlt, | és tebenned már úgy rak fészket minden évad, | ahogyan az álmaidban a képzelet” – Repetíció), s amely az álmok, az álmodozás, a vágyak révén az örök állandóságot és változást hordozó képzeletbeli birodalommá is válik („Elképzelem, milyen lenne az életem | azon a szigeten. | Későn kelnék vagy korán, a tengerre esne első pillantásom. | A tenger ugyanaz lenne mindennap, | én mégis másnak látnám, | bár ő ugyanannak látna engem” – Hasonlíthatnánk egymásra). A tenger példaértékű „magatartásforma” is egyben: „Nyugodtnak lenni, mint a tenger, | lassan, hullámot vetve élni. | Nem törődni a part szikláival, | végül úgyis homokká lesz mind, | és a homok már majdnem olyan, mint a víz” (Rád gondolok).

      Szakács Eszter legújabb – csillagokkal elválasztott, cím nélküli ciklusokból álló – kötetének témája a magány, az egyedüllét s az ebből fakadó álmodozás, mely beszédbe öntve sajátos, önálló költői világ teremtésére képes. A kötet darabjait sorban olvasva a költői hang fokozatosan komorul el: az egyedüllét dacos, büszke vállalása, majd a fanyar irónia után az utolsó két ciklusban elégikussá, sőt tragikussá válik. (Hullócsillag, Labirintus, Vadrózsát, Lámpalázat, Tükrök őre, Esős évszak, Aki hív). A szűkös, ám mégis biztonságot nyújtó zárt terek után itt jelennek meg először külső helyszínek: „Futtottam az úton. Villanyoszlop. Szívdobbanás. | Némán suhanó, füstös egű tócsák. | Száguldó felhők alatt és álló sziklák között | csupa kőtörőfű, falra futó ág.” (Nem vagy itt). Mintha a szubjektum nemcsak a szobából, de térből és időből is kiszorult volna, s már csak fikcióként léteznék: „A fák alatt megáll árnyéktalan. | Mint aki nem tudja, hogy hova tette. | Mint akinek csak a hiánya van, | és sétálni kell vinni minden este” (Séta). Az utolsó ciklus záróversében (Eső után) válik nyilvánvalóvá a kötet „exodusjellege”, ebben a lírai én „kishercegesen” búcsúzik („Tükrökre bízza régi testeit. | Lábtörlőjén nedves levél hever | S egy csillagot még kitalál gyorsan, | mert eső után indulni kell.”), a Helyettünk című kötetzáróban pedig teljesen eltűnik. Helyette itt maradunk mi, olvasók, kissé félve-szorongva, ám mindazzal gazdagabban, amit a költő ránk hagyott: „homokból lábnyomot, madár után ágat, || dobszólót, sziú füstjelet, | harangzúgást, mely vibrál bennünk, mint a vér, | sokasodnak, szaporodnak, | és mind helyettünk kérdez, helyettünk beszél...”