Szakács Eszter költészete első könyvéhez (Halak kertje, 1993) képest határozott változáson ment át: élményanyaga szorosabban fűződik transzcendenciakereső hevületéhez, s már nem kötődik lokalizálható földrajzi tájhoz. Folyamatos áttünések tanúi vagyunk ebben a lírában. Szakács Eszter kozmikus antropomorfizmusában első kötetétől kezdve egymásba alakulnak a tárgyak, miközben emberi, állati jegyeket vesznek magukra, de előfordul az is, hogy az élő hasonul élettelen megfelelőjéhez, vagy éppen emberi tulajdonság hasonlíttatik állatihoz. A dolgok egymást mímelik, egymásra vetülnek, s felismerik magukat a másikban. A költői tekintet folytonos relációba hozza őket, egyiket a másik által határozván meg, láttatva a nyomokat, a negatívot, a tükröződést. A hasonlatok teltek, plasztikusak, érzékiek; permanens, csak egy villanásnyi időre képpé összeálló metamorfózisok. Szakács Eszter tárgy- és jelenségleíró érzékenysége szinte tapintható. A versekben, mindkét kötetet beleértve, kevés az összevont nyelvi kétértelműség: a „Levert a nap” és a „Törhetetlen üveg, oltalmaz a tested” típusú kettős tárgyi vonatkozások és az anaforák („Barbara, rebarbara”) helyett inkább a lineáris metaforizáció s a metonímiák („kővirágos kert”) jelenléte a jellemző. Hasonlítói egészen közel hozzák a hasonlítottat, amelynek eddig nem észlelt oldala válik láthatóvá, az aktuális profanizálás: éppen a hasonlító komponens egyszerű prózaisága, köznapi megszokottsága okán. A míves, igényes versnyelvbe természetesen illeszkedik így egy-egy ízig-vérig mai szó. A hirtelen hangváltás, a stilisztikai szint-i ugrás kibillenti az olvasót a költőinek tudott harmóniából, és áthelyezi egy másikba, amelyben közelivé, sajáttá, személyessé válik a jelenség az első kötet kiszívott gyümölcsei, konyak-pezsgő-linzerízei és színei, majd a második könyvben a trikóhoz tapadó hát, a meginduló fotel, a széttáruló spaletták, a megstoppolt szenvedés, a vakulobbanású tükrök, a szétguruló higanyszemek által. A domesztikáció fontos eszköze a kötetcímben is megtalálható birtokviszony-kifejezés. A „bikatáncosom”, „Thézeuszom”, „Istenem” alakok mélyről fakadó szerepazonosulása mellett különösen érdekes a „Sebesült delfined, hozzád igyekszem” sor második személyű birtokos személyragja. A zárt világokat megnyitó, izzító dialógus egymásba olvasztja az én és a te bírtokát: „Lázadtól világom átforrósodott.” Minden alak nézőpontjából szólhat a vers, gyakran éppen az állati szólam hangzik fel. Észrevétlen váltás után szerepcsere következhet, a hagyományos értékek, funkciók ellentétükbe csaphatnak át. A hallgatás és süllyedés felé tartó folyamat kereszteződik az olvasás, a megnyilatkozás, az íródás, a megszólalás felszínre törő gesztusaival. A látszólag szemben álló feleknek egymásba kapaszkodva van csak esélyük a túlélésre.

      A SÜLLEDŐ ATLANTISZOM című kötetben az utolsó harmadra sűrűsödő Isten-élmény többszörös metamorfózison megy át; a görög és egyiptomi mitológia, a keresztény vallás képei a szerelem, a természetben lét, a futás, a Nap, a föld és a víz, a bor, a bicikli, a terasz, a só, az akasztás motívumaival összefonódva haladnak egy rendkívül intenzív, egyéni, átható erejű, Istenhez szóló beszéd megfogalmazódása felé. A kötet állatszereplői közt kitüntetett helyen áll a különös istenállat, az egymásba tűnő bika, egyszarvú, egylábú és a szörny, valamint a hal, a bálna, a cápa, a delfin. Kontúrjaik nem élesek, egymásba csúszásuk és a hirtelen nézőpontváltások sodrásában nem várt terekre vetődünk, a vers öntörvényű idejében észrevétlenül átváltozott célhoz érünk. A személyiségáttételek következtében meghatározhatatlan, többlényegű alakok közelségébe jutunk. Végigélhetjük az Istennel való kapcsolatteremtés kockázatait a kultúrák, vallások és az egyéni képzelet teremtette figurációk eszközeivel. Sőt mindezt látjuk magának Istennek a lírai szubjektumok által oly sokféleképpen elgondolt, elképzelt, kitartóan faggatott szemszögéből.

      A titokzatos kötetnyitó versből a sebekből vérző Isten felkutatásának iszonyata szól. Öt, a szenvedőt, láthatatlant, nem létezőt, gondterheltet, gyámolításra várót kell feltérképezni, zaklatni és megmenteni a kötet lapjain. A világ tünékeny arcaiban megragadni vélt, számtalan formában megszólított bizonyosság folyton kisiklik. Minden elképzelhető oldalról történő bekerítése az ugyancsak maszkok mögül kiáltó lírai én egyedüli, megkerülhetetlen feladata. A címlap (ANGYALI ÜDVÖZLET) sugallata a rögtön utána következő első, nyitó szörny-szó-verssel együttesen határozza meg a kötet hangulatát. Ambivalenciákra (ilyen például a bikaistenben foglalt termékenység és alvilág, az egyszarvú motívumában megjelenő spiritualizált szexualitás) épül a kötet. Effajta kettősségek szelleme hatja át már az EGYSZERVÚ HÖLGYE LESZEK, az UTOLSÓ VACSORA, a MINÓTAUROSZ című verseket is, s ezek a kontrasztok oldódnak fel többféleképpen a könyv végére, a maszkok leválásának utolsó, áttételeket lebontó fázisa, a közvetlennek ható megszólalás idejére.

      Hol együtt jelentkeznek, hol egymást követik a különböző kultúrkörökből vett, hol szinkretikus, hol finoman egymásba akadó motívumok a mítoszátköltések, naphimnuszok, szonettek, haikuk, aforizmák, szerepversek egymást váltogató sorjázásán, következetesen megszerkesztett láncolatán át, míg végül a kozmikus térben mozgó tárgyak helyét az Én és a kétlényű: a másik személyt és Istent is magába foglaló Te csupasz hármas kommunikációja váltja fel, izgalmasan variálva a jól ismert szent szerelem témát.

      Az Istenhez tartó közelítés egyre fokozódó tapasztalata a tradicionális modelleket átrajzoló képekben, időnként egyes részleteiben ismédődő konstellációban jelenik meg. Ez a kötetkompozíció azonban már szigorúbb, szikárabb az előzőnél, s ritka a lírai hozadék nélküli redundancia. Talán csak a néhány soros versek egyike-másika tűnik költőien is rövidre zártnak. A haiku kényes egyensúlya nem mindenütt valósul meg. Helyenként kissé közhelyes, lapos fogalmazással, gyenge rímmel is találkozunk, ám messze nem ez a jellemző. A személyiség koherenciavágyának és a másikból való részesülés igényének, a kiszolgáltatottságnak és a szeretet éhségének, az egymásrautaltságnak, a kiüríttetésnek, a felfalásnak és felfalatásnak, a bűnrészességnek és a gondviselésnek a nyomvonalai mentén kibontakozó versvilág változatossága többrétegű befogadói magatartást gerjeszt. A lírai én megindító monologizálása Istennel a magyar költészet jól ismert sorába illeszkedik (némileg emlékeztet a Baka István-versek fájdalmasan küzdő keresésére, protestáló párbeszédigényére); a kölcsönösségélmény, az együtüét formáinak megfogalmazásai a lírai személy öntudatának gyengéd, gyámolító sugárzásával átitatva azonban nyomatékosan egyénítik Szakács Eszter költészetét: „Csurom vér már minden ujjad hegye, / s karod csillapíthatatlan reszket. / Most pihenned kell, feküdj ide, / hisz senki sincs minekünk helyetted.” Másutt: „Koponyám házában / légy otthon, istenség, / legyen részem / jólét vagy siralmas ínség. [...] Majd a házat is lebontják. / Gizgaz. Üres telek. / Ave. Tied legyen / a hely, ha elmegyek.”

      A félelem az elsüllyedéstől és az elhallgatástól egyben vonzó lehetőség is. Az örvény ellentmondásos természete a halott állapotba forduló kedveshez/Istenhez/delfinhez húzzataszítja a vers alanyát: „Lebukom. Hagyom, hogy / a vizek gyilkos / árama hozzád vigyen. // A világ mélyére / merülnék utánad, / édes delfinem.” Majd legvégül összegzésként: „,Testünk egymásba kapcsolt tutajába / kapaszkodj erősen te is, árva / fuldokló Istenem.” Hármas süllyedésüknek a másikba fogódzkodás ellene hat, s helykeresésük egymásban oly intenzitású, annyi válaszra vár, olyan sok alakot ölt, annyira elmés és találékony, hogy megtartó, összesodró erejére számítani lehet.

      A vágyott személy és az Isten közti átmenetek, a szakralizáit szerelmi energia kettős kivetülései, e képzetek kapcsolódásai adják Szakács Eszter költészetének meghatározó jellegzetességét, s teszik második kötetét megrendítő, súlyosan személyes élménnyé. A lírai én hitetlenségében is hitelesen evidens Istenét pedig vágyak, szavak, mítoszok, megszólítások, identifikáló kísérletek polifóniáján át teremti megdöbbentően emberarcú, kiszolgáltatott, sérülékeny, feledhetetlen lénnyé.