Az első két kötet (A Halak kertje 1993-ból és az 1995-ös Süllyedő Atlantiszom) még csak sejteni engedte, a harmadik azonban már bizonyosságként szembesít vele: Szakács Eszter verseiben jelentékeny költői tehetség viszi színre magát.

      A Másik hely, másik idő darabjainak megformáltsága és domináns (elégikus s kisebbrészt [ön]ironikus) hangvétele a korábbi művekből már ismerős lehet. A helyenként sorról sorra változó szótagszám, a rendszerint jambizált sorok között – jobbára a természetes beszédritmus rendje szerint – megképződő trochaikusok, az egymást váltogató rímminőségek (az asszonáncok túlsúlyával) s az egy versen belül is át- meg átíródó rímképlet – mint alapvető formai jegyek – látszólagos esetlegessége itt is (s itt egyre inkább) elesettséget sugall: a versvilág, a versbeli alakok esettségét, elesettségét. Olyan alakokét, akik legalább annyira saját szenvedélyeik játékának, mint az egzisztenciális ontologikus körülmények szorításának a kiszolgáltatottjaiként rajzolódnak elénk.

      Nincsenek sokan. A „józan, kopár és kiábrándult” (Várady Szabolcs) jelzőkkel okkal illethető versbeli én az egyedül-lét egzisztenciális tapasztalatát részben a volt és/vagy vágyott és/vagy képzelt szerelem tartós elérhetetlenségének körülírásában, részben egyfajta metafizikai bizonytalanság érzékeltetésében összegzi. A távolság, az elválasztottság tudata a dolgok jelszerűségének gondolatával kapcsolódik össze. Hol a látványiságban rejlő problematikát hozva felszínre: „Arcod mindig más férfi maszkja fedte.” (A szerelemben kerestelek); hol pedig a nyelvi hozzáférhetőség kérdését szólaltatva meg: „Mért keresek új és új nevet rád mindig, | te ritka közeg, kiben léteznem adatott?” (Kis aneszteziológia). Több helyütt történnek utalások arra, hogy nem a világ, hanem a világot értelmező gondolkodásmód és életvitel keverhető inkább az inautenticitás gyanújába: „Észre sem veszem, ha elkaszál az | első fénysáv. Suhintásnyi félkör. | Nincs közöm a hulló végtagokhoz, | egy másik test az, ami eldől: || kötegnyi marokkó pálcika. | Így esem hát el nap mint nap. | Köröttem nedves, narancsszínű | levelek és temetetlen halottak.” (Minden napom) A hiányos, a részleges és az időleges mégis képes arra (képes kell, hogy legyen), hogy az ént legalább a nem-lévő tökéletességének az élményéhez juttassa: „Megfogni és elengedni. | Örülni annak, ami nincs. | Nézni, hogy tündököl. | Ajtótalan kilincs.” (Megfogni és elengedni)

      A szövegek irodalmi hagyományokra utaltságától, illetve kulturális, mitologikus és metafizikus kontextusokba ágyazottságától nagyobbrészt magánéleti szcenírozás, köznapias beszédgesztusok s az egzisztenciális problémafölvetések profán modális karaktere vonja meg a tagolatlan pátosz, a nyíltan tragizáló közlés lehetőségét. Jellegzetesnek mondható ebből a szempontból például a Nemes Nagy Ágnes több versét (Amikor, Ekbnáton jegyzeteiből, A lovak és az angyalok) dialógusba vonó Elég a vágy értékszerkezete, melyben – a ciklus kontextusa ezt egyértelműsíti – a vágyott/elképzelt társhoz való viszony konyhai lírája, profán költőisége lép az istenség utáni, cselekvésre is kész vágy Nemes Nagy Ágnes-i méltósága helyébe: „Nem faragtalak én kőből, hogy megvigasztalj, | és nem trón, mire fölsegítlek, csak a konyhaasztal. (...) || Csak ülj ott a magasban, se közel, se távol, | mint befőttesüveg, miben télvízkor is nyár lángol, | s szemedből akár a kenyérre, | csorogjon rám szerelmed oldott, sűrü méze.” Hasonlóképpen módosít az alapul vett kérdésirányon a vélhetőleg Baka Istvánnak („B. I.-nek”) ajánlott Valahol, mely az „Én itt vagyok de hol vagy te Uram” kezdetű Baka-verset (Én itt vagyok) úgy fogalmazza újra, hogy immár nem kitartó transzcendenciaigényt szólaltat meg (mint amaz), hanem – a saját léthelyzet definiálhatatlanságát az elhunyt megszólított hollétének kérdésességével kötve össze – lételméleti kételynek, metafizikai bizonytalanságnak ad hangot: „Én itt vagyok de nem tudom hogy hol | S miért nem látlak erről a pontról (...) | Körös-körül csak a hamu a por | Én itt vagyok te vagy még valahol?” (Megengedőbb olvasatban, mely végletesen antropomorfizált istenképpel számolna és az ajánlástól eltekintene, talán e vers kérdésirányát is transzcendentálisnak jelölhetnénk meg: ebben az esetben az utolsó sorbeli „még” sajátos, de létező hitváltozatot valószínűsítene.)

      A hagyományhoz való viszony által nagyban meghatározott saját szituáltságról különösen sokat árul el a kötet egyik legfontosabb darabja, a cikluszáró „Boldog, szomorú dal”.

      Az ebben az összefüggésben hypotextusként (Genette) értelmezhető, 1917-es Boldog, szomorú dal kétségkívül a legnépszerűbb Kosztolányi-versek közül való. A Kenyér és bor című kötet (1920) e nevezetes nyitányát hihetőleg nem annyira lét- mint inkább „életösszegző”, élethelyzet-summázó és pályaképadó költeményként ajánlatos olvasnunk. Olyanként, mely, miközben a polgári-művészi egzisztencia tárgyi paramétereinek szenvtelen számbavételével – többek között – a József Attila-i Ülni, állni, ölni, halni (1926), „Kazánt súroltam; vágtam sarjat” (Végül; 1926/ 1930) vagy „immár kész a leltár” (Kész a leltár; 1936) illúziótlan katalógus-poétikáját „készíti elő”, aközben az elért, a megszerzett, a birtokolt életelemek leltárát – már közvetlenül a nyelvi-poétikai megalkotottság szintjén – a Kosztolányi-líra addigi pályaívét uraló formai (ritmikai és rímtechnikai) jellemzők, tematikus és motivikus jegyek, modális összetevők játékba vonásával teszi látványosan, emlékezetesen teljessé. (Mintha még a „Mit eldalolok...” kezdetű négy sor is e logika szerint kapna helyet a műben – példájául a rossz, a rontott, a modoros, a mesterkélt Kosztolányi-szöveghelyeknek.) A fölsorolás szervezőelvétől vezérelt passzusokat a szöveg második, „de” kötőszóval indított szerkezeti egysége ellenpontozza. Ebben oly módon érkezik reflexió a versnek a köznapi javak készletét fölmérő főszólamára, hogy a – mind erősebben számvető – beszéd irányát a – mind jobban elbizonytalanodó – beszélő spirituális vonzású meghasonlottsága múlt és jelen, vágyak és valóság, hit és kétely feszültségére, a kultúra és a kozmosz, a világ és a világegyetem rendjében való bennelét összeegyeztethetőségének szertefoszlott reményére, a minden megvan, de nem a Minden korafelnőttkori típusdiagnózisára, vagyis a már a verscímben előrejelzett érzelmi-értelmi dialektikára fordítja. Az autentikusnak, a szakrálisnak és a mindennapinak, életbelinek ez a szakadatlan ellenrnozgasa – mely már a vers fölütésében, illetve a kötetcím, sőt, a kötetegész logikájában is megfigyelhető – az elveszettség és elvesztegetettség kettős rémületét közvetíti.

      Talán nem puszta kortársi, korosztályi és lokális elfogultság a kritikus részéről, ha a Kosztolányi-vers formatechnikai, illetve a mű megképezte kérdéshorizont gondolkodástörténeti hatóerejét Szakács Eszter „Boldog, szomorú dal”-ján pontosan lemérhetőnek látja.

      A fiatal, pécsi költőnő formaimitatív munkája, bár a Kosztolányi-féle alapdilemmát nem képes valaminő újabb episztemológiai szituáltságból megszólaltatni, azzal adja mégis a kérdéses léthelyzet autentikus újrafogalmazását, hogy – összegzően a „de nem tudom az utat vissza” tételben – meggyőző poétikai erővel egyesíti az immár az egyedi létező lelki-idegi (sőt, zsigeri) mélyrétegeibe hipotetizált létigazság visszakereshetetlenségének őssejtelmét a klasszikus polgári életvitel és értékszerkezet ezredvégi ellehetetlenülésének aktuáltapasztalatával. Döntő különbség, hogy a Kosztolányinál az elemi föld-ég térmetaforikával valahova túlnanra tételezett (s így az elérhetetlenbe utalt) „kincs” képzetet (mely az 1933-as Halotti beszéd-ben szinte tételesen is a személyiség egyediségébe, az evilági lét immanenciájába helyeződik majd át) Szakács Eszternél a határozatlan névmási jelöltségével nem csak létében, de értékszervségében is meghatározhatatlanná rajzolt entitás képzete váltja föl: „De néha megállok az éjen: | mintha egy őrjöngő ásna kutat, | valami még mozog a mélyben, | befelé keres kiutat.” A vers zárlata végül a dolgot magát s a dolog nyelvi hozzáférhetőségét egyaránt beláthatatlan, elérhetetlen tartományokba távolítja: „Mert nincs meg, sehogy se találom, | a lyukon a neve is kiesett. | Szűk járat fúrja át világom, | s nem látni a mélyén vizet.” (A kötetet záró vers utolsó, hangsúlyos sorai ezzel csengenek össze, amikor a saját lényeg önmagát ki nem teljesített lehetőségértékét nyomatékosítják: „Kering, örvénylik a lelkem, | tengelyében azzal, ki nem lehettem.” (Hová folyik?) S ami a címben alkalmazott idézőjelet illeti, annak funkcióját – az idézés, a megidézés nyilvánvalóvá tétele mellett – talán a megszólaltatott vagy újraírt eredetinek és a megszólaltató vagy újraíró gesztus saját jellegének egymásba íródó identitására való figyelmeztetésben határozhatnánk meg.

      A kötet címét és a borítólap szerkezetét érdemes még külön szóba hozni. Nagy Imre értő bírálata is ezt teszi. Ide vonatkozó megállapítása, mely a kötet alaki és grafikai levélborítékszerűségét értelmezi, így hangzik: „A kötetnek ez a beszédes külső megjelenése – a nem-verbális rendszerre való utaláson túl – részint nyomatékosítja a poézisnak mint üzenetnek immár hagyományos, s Szakács Eszternél kitartóan megőrzött értelmezését, részint pedig, a szerző és a címzett azonosításával, a versek önmegszólító, önvallató jellegét húzza alá, s jelen esetben ez utóbbi látszik relevánsabbnak.” (Nagy Imre: Arc a tükör mögött. [,Szakács Eszter: Másik hely, másik időt = Jelenkor, 2000/július-augusztus, 820. old.) Ezt az olvasatot nem vitatni, inkább kiegészíteni akarnánk mindenekelőtt - jóllehet, az első fölvetésnek a „Nem érdekel senkit, mit írok” („Boldog, szomorú dal”) vagy a „Milyen fölösleges mindez. | Versben, szerelemben hajszolni téged” (Milyen fölösleges) típusú lírai-lírikusi önreflexiók mondanak ellent; az „önmegszólító, önvallató jelleget” pedig a kötet általános grammatikája mellett a „feladó” (Széphalom Könyvműhely) és a „címzett” (Szakács Eszter) különbözősége is kétségessé teszi. Olvasatunkban a címlap hermeneutikája két alapvető jelentésirányt kínál. Egyrészt a szerző és a „címzett” (név) azonossága azt a nézetet erősíti, mely szerint a szerző a szöveg létrejötte után maga is olvasóvá, az olvasók egyikévé válik. Másrészt, általánosabban, mindez az (ön) azonosságok folytonos mobilitására is utalhat, illetve egyúttal a befogadói identitások és pozíciók (helyi és történeti) sokféleségének, „másik”-ságának evidenciájára. (A címadó költemény egyébként a „másik hely, másik idő” alakzatában legalább két – részben vagy egészében fiktív vagy imaginatív – eseményszerkezet egymásba fordításával mutat példát emlékezet és képzelet egymást definiáló műveleteinek magas szintű poetizálhatóságára: „Erővel fognám vissza | kezem, mely sötét hajában bújkálni vágyik, | s fikarcnyit se gondolnék arra, | hogy lehetne az a hely, az a nap e másik, || amikor szintén egy teraszon, szintén ketten | ülünk, s nem ő, te vagy velem. | »Istenem« mondod »mióta esik már bennem.« | De ezt is csak elképzelem.” (Másik hely, másik idő)

      A kritikus összefoglalóan mértéktartónak nevezné Szakács Eszter líráját. Mértéktartónak egyrészt abban az értelemben, hogy – mint értelmezői általában kitérnek rá – mércéül a Nyugat s még inkább az Újhold képviselte líramodell és költészeteszmény szolgál számára, mértékét elsősorban ezekhez (illetve az ezeket továbbíró teljesítményekhez!) igazítja. Másrészt pedig mértéktartónak versnyelvi mértékletessége, líratechnikai „mérsékeltsége”, hangnemi visszafogottsága és mármár tartózkodóan retorizált volta okán.

      A kortárs lírának abban a helyzetében, amelyet „a sok esetben egymással is diszkurzív, intertextuális viszonyban álló párhuzamos költői utak termékeny, alig áttekinthető sokfélesége” (Keresztury Tibor) jellemez, Szakács Eszter költészete mind biztosabban érezteti jelenlétét. Eddigi munkáinak befogadás- és hatástörténeti sorsa (a távolabbi jövőben), valamint poétikájának további alakulástörténete (a következő években) azonban éppúgy, éppoly magától értetődően nyitott kérdések övezte terület, mint a versbeli én (halál utáni? életfordulat utáni? számvetések utáni?) jövőjének szép bizonytalanságú hogyanja – abban a költeményben, amely hangütésében és színvonalában is, bármily történetietlen ez a benyomásunk, az Hommage Tandoriját s a Van Gogh imája Pilinszkyjét közelíti: „Hová folyik, repül most mind, | ami én voltam valaha? | Kitölteni a nagyobb semmit | elég lesz e test vize, madara? || Vagy az a részem hiányozni fog, | mely körül a többi forog? | Kering, örvénylik a lelkem, | tengelyében azzal, ki nem lehettem.” (Hová folyik?) (Széphalom)