Az első ciklus már a paratextusaiban nyilvánvaló teszi, hogy az olvasó elsősorban mítoszokkal fog találkozni a kötetben. A kötet címe mellett a ciklus címe, a Théra, valamint az azonos megnevezésű nyitóvers ajánlása („az istenekhez”) egyértelműen jelzi ezt az összefüggést. A központi helyzetbe állított kifejezések amellett, hogy nagyfokú pátoszt ígérnek, sajátos veszélyt is hordoznak: félő, hogy sejtelmes (a fülszöveg tájékoztatása a saudade szó jelentéséről igencsak enigmatikus) vagy éppen abszolutizáló jellegüknél fogva túl sokat vállalnak magukra abból, amit csak az építő-építkező költésből, s semmiképpen sem a puszta megnevezésből fakadó költői teljesítmény nyújthat. Szakács Eszter úgy kerüli el azt a fenyegetést, hogy művei költőileg elmaradjanak a túlságosan is nagyvonalú gesztusokból következő ígérettől, hogy a költemények alapszituációjával ellensúlyozza a paratextusok által felidézett pátoszt: a lírai alany ugyanis következetesen a nyaraló pozíciójában jelenik meg. A nyitó ciklus verseit mindvégig a mítoszok kérdéses realitása és a nyaralás távolságtartó valóságossága közötti feszültség hatja át.

A versek szubjektuma a nyaraló minden tipikus rekvizítumával rendelkezik: szalmakalappal, fényképezőgéppel, kalandos nevű hátizsákkal, diktafonnal van felszerelkezve, „monogramos vásznakat” kínáló szállodai szobákban, nyugágyakon időzik. Ezek a körülmények ironikus viszonyt teremtenek a versekben feltűnő mítoszokkal. Az iróniát az adja, hogy a mítoszok csak metonimikusan vannak jelen: a térbeli közelség ellenére – amely ugyanakkor eleve távolságon alapul, mivel a nyaralás színhelyéhez kötődik – időben távoliak („Öszvércsapáson fel, egészen a romokig, / ahonnan tisztán látszik a vízben az elsüllyedt, régi város”; „Hosszúra nyúlt árnyékokon lépdelni egész a stégig, / ahol a halászok üvegből langyos mazsolabort isznak / arccal arra, hol egykor Hérodotosz szerint négy napig lángolt a tenger.” /Théra/), vagy pusztán nevekben idéződnek fel („Az ajtókon, postaládákon mitologikus nevek: Hermész, Zeusz, Dionüszosz...” /Théra/). A költemények apró történésekről, kirándulásokról, épületekről, növényekről és állatokról, a helyi emberek mindennapjairól számolnak be, miközben a háttérben mitikus távlatok sejlenek fel. Közelség és tágasság kölcsönhatása rajzolja ki a minden formai kötöttséget nélkülöző költeményeket: egyfelől a sorjázó, szabadon kibomló jelenségek mintha a mítoszok elérhetetlen távolságából nyernék értéküket, másfelől úgy tűnik, a költemények önreflexiója a részletek mellett száll síkra: „Mítoszokat kívánok, / de be kell érnem a kecskebogyó és citromfű illatával.” (Élnék inkább úgy), illetve: „Megtanultam távlatokat keresni, / de igazából csak a részletek nyűgöznek le.„ (Théra).

Jól példázza ezt a kettősséget a tenger motívuma, amely szinte valamennyi versben megidéződik. Szakácsnál azonban a tenger nem a világnak a benne élő ember számára megnyilatkozó diadalmas erejéről tanúskodik, mint Saint-John Perse-nél, nem is a titokzatos mélység egyszerre csodálatos és félelmetes birodalmát jelenti, mint Supervielle verseiben, hanem olyan időben és térben egyaránt határtalan, mitikus térségként jelenik meg, amely igézete ellenére távoli látvány marad. Az egyszerre csábító és kiüresedett, érvényét vesztő mítosz tehát a közvetlenül érzékelhető, a közellétben adódó jelenségek ellentéteként értelmeződik az első ciklus verseiben. A közelség és távolság egyenlőtlen kölcsönhatása, a közelség nagyobb ereje szépen jelenik meg az Ismétlődések című rövid költeményben: „Úszás előtt a hűvös homokban észrevettem tegnapi lábnyomomat. // Egy kagylómintás törülközőre dobva néhány színes kagyló. // S ahogy a hullámverés ritmusára ma is csak a szívem verése felel.„ S szintén nagyon szép a már idézett Élnék inkább úgy című vers befejezése: „Élnék inkább úgy, / mint a langyos tégla, a gyümölcsben növő mag, / mint az éggel együtt forgó csillagképek, / vagy ezen a rézpénzen lassan semmivé kopó arc...” Itt is a látható, közel lévő dolgok kínálnak értelmet, nem az immár meghatározatlanná vált, kiüresedett mítoszok. Ugyanakkor a csillagképek említése, vagy például az Itt és most első sora („Atlantisz fekete homokját üvegbe zárom”) a költemények bizonytalanságáról is árulkodik: a mítoszok kézzelfogható jelenléte éppen azt a finoman kidolgozott arányt bontja meg, amelyre a többi vers összetett, iróniát, rezignációt, tépelődést, pátoszt, kérdezést egyaránt magába foglaló poétikája támaszkodott. Sokkal sikerültebbek a különálló alciklusba összegyűjtött haikuk, amelyek a műfajhoz illő ökonómiával játszatják egybe a közelséget és a távolságot. Két finom példát említek: a Reggeli ajándékot: „Eső után / nedves, vörös földön egy / tócsányi égbolt.” és a Teraszon című miniatűrt: „Csillagos, nyári égbolt. / Frissen vágott fű / szagával takarózom.”

Kék hold alatt címet viselő második ciklus szorosan kapcsolódik az előzőhöz, amennyiben a versek első részében megőrzi a nyaralás alaphelyzetét, ugyanakkor már ezek a költemények is kötött, rímes formára cserélik fel az első ciklus szabad verseit. A szabályos forma nagyobb absztrakciós szinttel párosul: a költemények már nem számolnak be minden kis részletről, eseményről, nem a mellérendelés, a felsorolás eszközével élnek, hanem jóval összerendezettebb képi világot jelenítenek meg, és az elvont fogalmiságnak is teret biztosítanak – s így a mítoszokat is új módon értelmezik. A Genezis című versnek már csak az első sora idézi, idézheti fel a költői szubjektum utazó-nyaraló helyzetét, s a harmadik sor mintha búcsút intene a mítoszoknak: „A szerpentinen mentem fel a hegyre, / s épp akkor, amikor a nap felkelt, / a mítoszoktól dúlt éjt elfelejtve, / a hold lágy hullámzásra bírta a tengert.” A költemény harmadik, befejező strófája azonban újra a mítoszok nyelvén beszél: „Megálltam ott akkor, akár a szikla, / amelyből forrás fakad hirtelen, / s kiáradt szememből a látvány, hogy kiszabja / létem határait a semmiben.„ Az én most nem ad hírt az egyes cselekvéseiről, mint a korábbi versekben, hiszen éppen önmaga, önnön élete határait állapítja meg. A mítosziság szerepe immár nem az irónia (a távolság értelmében), hanem az azonosság megalkotása, valami eredendően új határhelyzet, sorsforduló hírül adása, amely olyannyira erőteljes és végérvényes, hogy nem tűri el a költői szubjektum semmilyen konkrét tárgyakhoz kötődő ügyködését.

Az Éjszakai fürdés enged az előbb említett vers szigorúságából, radikalitásából: ismét a nyaralás szituációja bontakozik ki a versben, jóllehet a kötött forma elejét veszi a képek, történések áradatának: „Hideg kövek és alvó vizek éjjelén / kimentem a hegyfok előtti partra, / hol a csillagpettyes égbolt alatt csak én / s a holdfény feküdtünk a nyugágyakra. / Hátul leláncolt napernyők tolongtak, / a homok halkan sorolta emlékeit.” Ám míg az első ciklus versei elsődlegesen ironikus módon viszonyultak a mítoszokhoz, addig az Éjszakai fürdés a mítosz pátoszából merít: az élettelen világ, a víz, a hold, a homok elevenként mutatkozik meg, a költemény utolsó két sora szerint olyan világként, amelyben egybeesik a költőnő keresztnevére vonatkozó utalás miatt hangsúlyozottan személyes szubjektum és az objektum: „s csak nevem erejében bízva beúsztam oda, / hol nem halhat meg egy csillag soha...” A vers annyiban elmarad a Genezis általános érvényűségétől és hitelességétől, hogy bár hangsúlyosan a nyaraló szerepéből beszél, mégis eltávolodik az első ciklus iróniájától: a költemény mitikussága ezért partikuláris és esetleges, egy távoli helyen való időszakos tartózkodásra korlátozódik. Ha felidézzük Pilinszky Apokrifjét, a második egység utolsó versszakának „Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy” sora éppen azért hat rendkívül erőteljesen, mert mindennél határozottabban kinyilvánítja, hogy az apokalipszis formájában jelenlévő mítosz nem valami távoli, a szokásoson kívül álló térségben történik, hanem itt és most, az ember hétköznapi világában. Szakács Eszter költeménye azáltal, hogy egzotikussá teszi színhelyét, egyúttal meg is fosztja mitikusságát kötelező érvényűségétől, erejétől, és teljességgel priváttá, vagyis magánmitológiává teszi.

A (magán)mitológiai önbeteljesítéshez, a szubjektum és az objektum ideális összetartozásához képest egészen mást képvisel az Évforduló. A kezdőhelyzet hasonló („Jó itt. Törülközőt nem adtak és / a fürdő csempéje néhol hiányos, / de az erkély épp arra az öbölre néz, / amelyben elsüllyedt egy régi város.”), azonban a költői szubjektum hátat fordít a kétes mítoszoknak, és a személyes, de nem önmagába bicsakló, hanem a másik embert tanúsító emlékezést választja: „Most almát hámoznék neked, ha élnél. / Ha most élnél, s nem egy másik időben. / Remeg a láng, mintha valaki fújná, / az olvadt viasz a kezemre csöppen.” S bár a negyedik, záró versszak első sora ismét túlzó, a befejezés tiszta és szép: „Harangok zúgnak a tenger fölött. / Megint úgy terítettem, mintha ketten... / És két gyertyát gyújtottam, mert veled veszett / az is, aki nélküled nem lehettem.” A költemény a másik iránt érzett törékeny és állhatatos szeretetet sokkal jelentőségteljesebbként jeleníti meg a mítoszoknál. S ez az emberi léptékű, tiszta, a gyanús konstellációkat mérséklő, a hiányt vállaló viszonyulás teszi olyan megragadóvá a Saudade című négyrészes költeményt, amelynek a végét idézem: „Minden olyan más lett, mint lett volna veled: / mint a hold, dajkáltam idegen éveket, / s a csillagot és embert itató folyó, a nemes út hozott egészen eddig, / hol ezután téged várlak, s kibuggyanó / bizonyosságával nem a vért és a semmit...” Az Évforduló és a Saudade a kötet legjobb darabjai közé tartozik, és a kortárs magyar költészetben újabban erőteljes szerephez jutó, mások mellett Rakovszky Zsuzsa, Borbély Szilárd, Tatár Sándor, Schein Gábor köteteiben megjelenő jelentős halál-versekkel mutat rokonságot.

A Kék hold alatt című ciklus második feléhez tartozó versek a korábbi Szakács-kötetek jellegzetes motívumait, az álmot, a tükröt, a csillagot, a holdat kapcsolják össze, és nem is jelentek igazi újdonságot a megelőző művekhez képest. Az egyes motívumok persze nem egy esetben érdekes, szürrealisztikus együttállásba kerülnek, s szépen költik meg az önazonosság, a valóság kérdéseit, gyakran mégis önműködővé válnak, és banális sorokhoz vezetnek, mint például a Féreglyuk, fényév című versben: „Emlékszel az éjszakára, mikor ki- / választottál egy láthatatlan csillagot?” vagy a Kék hold alatt második szakaszában: „Fél az élettől, a haláltól? / Hogy majd minden a szénfekete űrben vész el? / Érzi-e ő is, hogy ijesztőbb / nincs annál, mint ha nem marad már többet kétely?” (már a „vész el” – „kétely” csikorgó ríme is bántó). Ezért a szóban forgó költemények a kötet kevésbé sikerült alkotásai. (A Szakácsra oly jellemző motívumok önismétlővé válásának veszélyére már a költőnő alighanem legértőbb kritikusa, Nagy Imre felhívta a figyelmet az előző kötet kapcsán, lásd „Kavics a nyelv alatt”, Jelenkor, 2003/2. szám.)

A lémnoszi levelekből című harmadik rövid ciklus első öt verse konkrét mítoszokat idéz fel, és vagy első személyű megszólalást választó szerepvers, vagy pedig egy alakot költ meg második személyben. A mítoszok ilyesfajta költői értelmezése Rilke verseire emlékeztet, aki a mítoszokat olyan valóságoknak tekinti, amelyek alapján az emberi létezésnek a hétköznapi, megszokott viselkedésmódok elől elzárt extatikus lehetőségei költhetők meg, így a halál megélése, a feltámadás, a születés. A mítosz Rilkénél tehát nem puszta kitaláció, hanem emberi létértelmezés. Szakács Eszter is ilyen utat választ, például A lémnoszi nőkben. A költemény az elhagyott-elhagyó szeretők felfokozott érzelmeit szólaltatja meg, akik olyan alakoknak tekinthetők, akikben tisztán van jelen az elhagyatottság, ezért is szólalhatnak meg más hangon, mint a korábbi versek beszélője: „Nem birtoklunk mást, csak hálát, s némi kíváncsiságot, / hisz a tapasztalat megértette velünk, hogy milyen pusztán emlékekben élni. / Jobb lenni megint. Egy latra tenni végül fájdalmat és gyönyört...” Nagyon eredeti a Kasszandra című vers, amelyben a képek egymást fedő vagy egymást kioltó jellege többértelműen idézi meg a jövőt magába rejtő jóslást („Puszta fény vagy, tüze vesztett, alvó víz, mely tükörképét / rejti jövendő mozdulatainknak.”). Hasonló mítoszértelmezést nyújt az Odüsszeusz hazatér, a Lótuszevők és a Baukisz is. Annál érthetetlenebb, hogy miért került be a ciklusba, egyáltalán a kötetbe, az Egy nap és A lémnoszi levelekből című vers a maga túlzásaival („Mikor elkergeti a felhőket a szél, / megújítjuk szövetségünket a delfinekkel”) és bántóan prózai nyelvi fordulataival („S az rendben van”).

A Halálkommentárok című negyedik, az előzőhöz hasonlóan rövid ciklus Szakács Eszter költői eszközeinek lassú elfáradásáról tanúskodik. A megidézett mítoszok és a korábbi kötetekből is ismerős motívumok összekapcsolása túlságosan is kiszámítható hatást eredményez, rögtön az első, Minótaurosz Aszteriosz című szövegben: „Minótauroszt a görög vázaképeken / néha testén csillagokkal ábrázolták.” A csillag, az álom, a tükör újra és újra feltűnik a versekben, de a sokszori ismétlődés és halmozás nem annyira egy szerencsésen elsajátított poétika gazdag működését jelzi, sokkal inkább túl nagy terhet helyez a motívumokra, s ily módon az egyes költemények inkább kioltják, nem pedig fokozzák egymás erejét. Szerencsére vannak kivételek, így a Kóda című vers, amely jellemző módon csak egyetlen motívumot tartalmaz, a tengerét.

Ám az igazi kivétel a kötet utolsó költeménye, a Holt nyelven. A vers a vegyes kvalitású kötet olvasóját az elismerés érzésével búcsúztatja és hívja újbóli olvasásra. S ha a könyv legtipikusabb sajátossága a mítoszok különféle, hol szerencsés, hol visszás felidézése, úgy a záró darab a legeredetibb módon viszonyul a mítoszokhoz: új mítoszt alkot, amely kellőképpen sűrű, rendezett, fegyelmezett, a költemény verstechnikailag is jól formált. Az utolsó két strófa így szól: „Ott van a világ vége / mindig, ahova mennek. / Nem tudni még, halál vagy élet / bizonyul nehezebbnek. // Így fognak ők az égbe menni, / mert az égben nincs semmi, / s amit megtanulnak, az annyi: / hogyan kell a semmiben lakni.” Ez a mítosz a holtakról beszél, a mítoszokra jellemző erővel, elfogadásra vagy tagadásra késztetve. Határozott lezárása egy talán túlságosan is bizonytalan kötetnek.