Támadjon bármilyen új elmélet a korszerű líráról: a formai béklyók ajánlatos újra vállalásától a verbális nekihevülések aritmetikájáig, a lecsupaszított szövegek kopogásától a burjánzó retorikáig – nem hiszem, hogy a magyar költészet valaha is lemondhat az érzéki-konkrét megjelenítés kifejezőerejéről. Nemcsak vagyonos atyánk, Arany János ösztönöz a folytatásra, nemcsak a régi magyar költészet monumentális természetvíziói a „nagy kerek kék égről”, s a „gályákat viselő ... tenger morotvájáról”. Üssük föl akár a Vásárhelyi daloskönyvet, tapasztalhatjuk, a névtelen szerző miként képes zenére, színre, tapintásra megidézni a táncra hívott kedvest:

Tagaidnak hordozása; mint vizeknek szép folyása, csendes elmúlása. ........................ Sok szép szemnek minden felöl tereád nézése, mint csiszártól tisztíttatott fényes fegyver fénye; szép szavadnak beszélése, mint citerának ő pengése nagy szépen zengése.

      A láttatásnak, hangzásnak ez az eleven testessége magából a nyelv szelleméből ered. S szerencsére az aktuális divatoktól függetlenül adódik egy-egy új költő, aki már-már kihűlő világunkat jókedvűen bűvöli színessé, meleggé, beszédes közvetlenné.

      Szakács Eszter több mint figyelemre méltó tehetség. Eredeti képfeltaláló művész. De legszívesebben a művész meghatározást is mellőzném, mert sikeres verseiben – a kötet legalább egyharmadában – oly természetesen igézi szavakba a világot, ahogy a dolgok, tárgyak lényegét megnevező gyerekgéniuszok.

      Nemde elfelejtettük a természetre való ilyen elsődleges ráeszméléseinket: „Egyetlen el nem | fogyó kilélegzés | az égből a szél.” „Bokáig állnak | a fák az avar | rókabundájában”; „pöndörödő, száraz levél | alakját veszi fel a Hold.”

      A kötet hat ciklusából kettő már a címével is elárulja: a költőnő élményei a kelta világból, Skóciából valók. De az ottani tárgyakat, hangulatokat nem hatásoskodó különlegességükben ragadja meg, inkább úgy, mint aki szokatlanul érzékeny hívópapírra fényképez azért, hogy a lehető legplasztikusabban ragadja meg a valóság poézisét:

Itt nincs más hang soha, csak a hullámtörést hallani. Kíváncsian néznek a kövek sötét vidraszempárai. A „Vörös Oroszlán” ajtaja túlparton tömör fénnyet kitámasztva áll. Világítótorony sótömbje körül a diófapácszín dagály.

      Csodálkozhatunk-e ezek után, ha csakugyan a „Halak kertjébe” érkezünk?

Este hazamegyünk s álmomban is az óceánt hallgatom. Zöld égen az elúszó halak be-benéznek az ablakon. (Cullen)

      Mondhatnák erre a mindenekelőtt szikárságot követelők: olcsó dolog költői látványt költői módon megragadni. Csakhogy Szakács Eszter az abszolút prózai mozzanatokat is igazi írói igénnyel éri tetten:

Barbara hoz ma étteremből ételt. Most hallom körömnyi kavicsok sorozat- lövéseit a beálló furgon alatt.

      Megvallom, engem ez a még soha versbe nem iktatott megfigyelés éppúgy lebilincsel bravúros pontosságával, mint ugyanennek az Enteriőrnek versvégi expozíciója:

... a hallban látni: lángol az ablakkorong mély bronzvöröse, mint egy óriási gong.

      A kötet egyik ciklusából az is kiderül, hogy a költőnő skóciai tartózkodása idején egy Eiligh nevű kislányt pásztorol. Annyira nem rejti ezt a viszonylatot, hogy a kislány iránti érzelmi helyzeteket is mesterkéltség nélkül avatja költészetté. Például, amikor A felüljáróig vezeti, majd nyakába veszi a „tizenöt kilónyi szeretet” terhét: „Nyálbuborékokat fujva-szíva | nedves kis vizinövényarcát | gyengéden a fejed bubjára szorítja.”

      Szentimentális ez a látlelet? Éppen nem, hiszen nő és gyerek közti kapcsolat rejtett biológiai áramkörét tárgyiasítja. Hasonlóképpen nem érzem a magánmitológia (panteizmus), túlzásait olyan versekben, mint a Gaia ébredése, sem a transzcendencia jelvényidézetét, ahogy „krisztusi mozdulattal terjesztik szét | tollas karjukat a sirályok fenn az égen.”

      A legtömörebb versegységekben, a Tejút ciklus haikuiban is szemlélhető a szavak tapogatóit irányító eredendő kozmikus hajlam, de bármily monumentális a kép, ott van benne a földhöz kötöttség igazsága, mely akár naturális, akár poétikus, mindig egzaktul költői. Viadukt: „Az öböl felett | óriás, kék protézis | rágja a szelet.” Hold I.: „Kivilágított kajütablak, amin nem | néz ki senki.” Kondenzcsík: „Fehér giliszta | törzse fúrja magát nagy | kéklő göröngybe.” Nyár: „Óriási kék | üvegtömb az ég, Isten | átlátszó agya.”

      S mennyi tág levegőjű lelemény van akár csak egyetlen helyzet, a tengerparti pillanatok különféle leképezésében: „Egyszerre emelik | fel a hullámok nyakukat, | mint középkori falikárpiton a lovak. || Patájuk felhőszagba bugyolált dobogását hallgatom...” „Cipőm orráig kúszott fel | a visszahúzódó tenger | légyszárnyerezet-mintája.” „Homokhalmokon keményszálú | fű jáde őrtüze ég.|| Rákcsapások cipp-zár nyomai | x-eket írva szelik | át a csizmánkat körülvevő iszap bársony tereit.”

      S végül még egy képsor, mely önmagában is egy költői mestervizsga emblémája lehetne:

Madárcsapat kék tüskéit tér végéből sokáig vaskorlátra dőlve nézem: kinőnek lassan egy felhő jégfehér járom- csontjai alatt az égen.

      Ennyi idézet bizonyára elegendő igazolás ahhoz, hogy kép és hangzás kiváló új művelőjeként köszönthessük Szakács Esztert. Illesse közben direkt az első rátalálásért s a méltó kötetben publikálásért Kárpáti Kamill és a Stádium Kiadót.

      A szerkesztői zárszó a kötet hátlapján a könyvterjesztés összeomlásáról az érvényesülésre érdemes költőnő sorsszerű magára maradásáról beszél. Én viszont hadd vigasztaljam a kolléga együttérző felelős hangján azzal, hogy lesz még útja, módja a továbbjutáshoz. Írhat a most közöltek néhány versénél jobbakat is. Mivel erős érzéke van a metaforikus tömörítéshez, bátrabban mellőzhetné az összehasonlító mint használatát. Ugyancsak ritkítania kéne a magyarázatos, epikus mozzanatsorolást (Tájkép, Emlék, Szeptemberi hétvége. Az utóbbi vers zárószakasza formailag sincs rendben).

      Köznapi hanghordozása, amint a példák is mutatták, többnyire tele van ízzel, színnel, ötlettel, de olykor a puszta tényleírás szétszakadozó próza marad. „Barátokkal kirándultam a szűk túrista- | úton fiatal férfi jött mivelünk szembe, ...” „arcán az a Renoir képeken látható, | levelek ejtette könnyű kék folt volt.” Nyilvánvaló, hogy a „mivelünk szembe”, vagy a „kék folt volt” nyelvi, hangzásbeli ügyetlenség. S netán az ilyen versindítás is vitathatóan külsődleges: „Mint egy Bradbury novellában: | vállán horpadt, kék gépezet.” Egy-egy megjelenítésnek olykor hiányzik az élményátadó hitele (A sövényben), máskor meg túlzottan sok a leltárba soroló extremitása (Amstel park).

      Mindez persze nem veszi el kedvünket a kötet magakínáló atmoszférájától, hiszen lépten-nyomon mindenféle égi-földi monumentumokkal találkozhatunk benne.