Szakács Eszter eddigi három kötetének fogadtatása egészében véve kedvezőnek mondható. Azért is figyelemre méltó ez a tény, mert azok, akik erről a költészetről elismerően nyilatkoznak, egyéb kérdésekben gyakran egymásnak ellentmondó véleményt nyilvánítanak, eltérő értékeket vallanak magukénak. A népi és az urbánus, az újító és a hagyománykövető, az alanyiságra és a szövegiségre figyelő olvasók soraiból egyaránt kikerülnek ennek a lírának lelkes hívei és propagátorai. Végre valamiben egyetértünk/egyetértenek! – kiálthatna lelkesen a naiv olvasó. Erről azonban szó sincs. Nem kell nagy jóstehetség annak megjövendöléséhez, hogy ez az egyetértés élesebben megosztja majd az irodalmárokat, mint a nézetkülönbségek, és a recepció meghatározó hangja az egyre harcosabb affirmáció lesz, mely egy képzelt ellenfél nem létező elutasításával szemben igyekszik védelmezni ennek a költészetnek az értékeit. Láttunk már effajta öngerjesztő folyamatokat, például Baka István fogadtatásának alakulásában, és ott is (mint itt) lényegében véve egy meglehetősen magának való költőiség kisajátításának a kísérlete állt az írások hátterében. A dicsérők ugyanis nagyon különböző értékeket vélnek felfedezni vizsgálódásuk tárgyában, s így a konkurencia dicsérete támadássá, kvázi-ellenvéleménnyé lényegül át.

      Szakács Eszter költészetének értékei szorosan összekapcsolódnak fogyatékosságaival, és olyan vélekedést is el tudok képzelni, mely éppen ezeket az értékeket látja hibáknak, illetve megfordítva. A verselés monotóniáját, a gyakran igénytelen rímelést, a ritmika és a dallamvilág kimunkálatlanságát láthatjuk puritanizmusnak, a formaközpontúság, a poétikai hedonizmus elutasításának; az újdonságokkal ritkán szolgáló metaforikát hagyománytiszteletnek; a hétköznapi, olykor konyhanyelvi fordulatokkal megtűzdelt nyelvezetet pátoszmentességnek; az ebben a közegben már-már giccsesnek ható irodalmias fordulatokat, romantikusan keresett költőies applikációkat a kegyelem pillanatainak. A tematika szűkösségét pedig joggal minősíthetjük szigorú összpontosításnak, hiszen a költő jószerével mással sem foglalkozik, csak önmagával. Önmagán átszűrve azonban az egész világlátás áttekintését adja, melyben az érzékletek egyenrangúak az álmokkal, benyomásokkal, víziókkal és ábrándokkal; tehát akár azt is mondhatnánk, hogy költeményeiben fenomenológiai vizsgálatokat folytat (ha nem lenne ez a megállapítás éppen ennek a költészetnek az erőterében tűrhetetlenül nagyképű). Nem ironizálok, csakugyan úgy gondolom, hogy a kétféle értékelés egyaránt elfogadható, sőt ezt az ambivalenciát Szakács költészetében az egyik meghatározó vonásnak látom, és úgy gondolom, hogy minden vers olvastán újra és újra el kell döntenünk, hogy ott éppen sikerült-e a kísérlet avagy sem; hogy ugyanazokat az érveket az elfogadás vagy az elutasítás mellett sorakoztatjuk fel.

      A poétikai sajátosságok érzékeltetésére idézek egy (véletlenszerűen kiemelt) versszakot (a Patchwork című sorozatból): „Jókedve veszendő lelkeket ejt rabul. / Nem tudja, mit jelent a »luvnya«. / Figyelme galamb, mindenhonnan elrepül. / Szíve szerint tetőn aludna.” A két rímpár nem valami kifinomult, de össze(nem)csengésük ezúttal groteszk hatású, a „rabul-repül” a hangzómagassággal játszó „kancsal rím”, a „luvnya-aludna” pedig a hívó szónak a költői nyelvtől (ettől a költői nyelvtől is) idegen (cigány eredetű argó-) volta okoz meglepetést, és ezzel groteszkre változtatja a kemény és lágy mássalhangzó kellemetlen disszonanciáját. A ritmika esetlegességei már nehezebben értelmezhetők ironikus gesztusokként, hiszen egyszerűen arról van szó, hogy Szakács nem törődik velük. Az első sor magában véve négyszer három szótagos tagolású, ütemhangsúlyos sornak látszik leginkább, bár (egy szótaggal elrontott) kis aszklepiadészi sor is lehetne. A versszak többi sora azonban egyiket sem igazolja vissza: a harmadik sor közepének rakásnyi hosszú szótagja minden versszerűséget felforgat, a válasz-sorok pedig jambikus zárlatukkal visszamenőleg átértelmezik az egészet, tehát úgy érezzük, mintha a szakasz egészében jambusban (trehány jambusban) íródott volna. Ami pedig a versszak gondolatiságát illeti, annak legfeltűnőbb vonása, hogy a sorokban álló állítások nem alkotnak gondolatmenetet, egyáltalán nem is kapcsolódnak egymáshoz. A hangulati kontrasztok annál élesebbek: a „luvnya” után galamb repül el mindenhonnan, hogy a közhelyes költőiség képi világa is képviseltesse magát, és persze a szív is megjelenik végül. Azt lehetne mondani, hogy minden ízében elhibázott, versszerűtlen, elemeiben közhelyes, egészében értelmetlen versszak ez. És mégis van valami rejtett közlendője, felülemelkedő, ugyanakkor önironikus és kísérletező hangulata, ami nem feledteti, ellenkezőleg, indokolja a verselés fogyatékosságait. Azokat a kósza benyomásokat igyekszik versében fülön csípni Szakács Eszter, melyeket mint szamárságokat elhessegetünk. Ellenőrizetlen ötleteket, felvillanó látomásokat, groteszk vágyakat ragad meg és illeszt egyfajta gépies belső beszéd kontextusába, a vers nyelvi önműködésébe, hogy aztán az olvasóval együtt csodálkozzon: nahát, vajon mi akar ez lenni?

      Természetesen látomás, képzelődés, álom: költészet akar ez lenni. Egy magányos ember (vagy mondjuk inkább magánosnak?, hiszen a lényeg nem az, hogy magánemberként közös háztartásban él-e valakivel –, fogalmam sincs –, hanem hogy csak egy ember felé fordítja érdeklődését, és ez az ember ő maga) vizsgálja, hogy hogyan működik az ember, az intellektus, a képzelet, az érzékelés, ez az egész kaotikus valami; és vizsgálja azt a kérdést, hogy lehet-e ebből a dologból költészetet csinálni: „Hirtelen a helyére ugrik minden részlet. / Kőoroszlánok közt egy út tűnik el. / És felkelek és átmegyek a tükrön megint. / Szívem. A szívem kihangosítva ver.”

      Hát, ilyesféle a líra, ahogy Petri mondja.