A mai viszonyok között azt lehet mondani, hogy kissé megkésve, harmincadik évéhez közeledve jelentkezett első kötetével a pécsi Szakács Eszter 1993-ban. Persze semmiről sem késett le, és az idő őt igazolta: indulása óta érett, kiforrott költőként beszélhetünk róla, akinek a hangja (az eddig tárgyalt két költőhöz hasonlóan) viszonylag halk, de felismerhető, artikulált és rokonszenves. Nincsenek nagy szavak, nagy képek, nagy gondolatok – vagy ha mégis, azokat a költő úgy helyezi el mindennapjairól kissé fásultan és pongyolán megfogalmazott beszámolóiban, hogy az olvasó alig veszi észre.

      Két költő jut az eszembe róla – mindkettejük neve előfordul a kötet verseinek ajánlásában is. Emily Dickinson szeszélyesen kihagyásos nyelve és esetlen poétikája éppúgy megjelenik ebben a költészetben, mint Nemes Nagy Ágnes okossága, pontossága és élesebb rímelése. Ez persze ellentmondás, és Szakács Eszter ezt az ellentmondást nem is oldja fel. Beéri azzal, hogy hol így versel, hol úgy. Fontos látni ezt, mert az ember hajlamos lenne azt hinni, hogy az igényesebb versformálás Szakácsnak nem megy. Így azonban azt mondanám, hogy a sorok ingadozó szótagszáma, vagy a sokszor kínosan disszonáns rímék tudatosan alkalmazott költői eszközök, melyek arra hivatottak, hogy nyelvi (rossz) hangulatot teremtsenek ennek a költészetnek a deprimált gondolatiságához. Mert köznapias szcenikája ellenére sem nevezném stilizálatlannak ezt a versvilágot, csakhogy a stilizáció itt mindig lefelé stilizálást jelent. Rövid és frappáns példa erre az Isten című darab: „Kocsmai céltábla, | lóg az örökkévalóság falán.” Két nagy szó is le van írva tehát, de olyan kontextusba illeszkednek, mely lehúzza, elszürkíti, ragacsossá piszkolja, és éppen ezáltal megfoghatóvá, embervilági léptékűvé teszi őket.

      Még valamiről árulkodik ez a példa. Szakács Eszter versei ha nem is nyomorúságos, de szürke, vigasztalan terekben játszódnak – egyfajta transzcendens hatalom sugárzó jelenléte mégis mindig érződik ebben a nem feltétlenül erre rendelt közegben. A kiábrándultság és az általános rossz közérzet a maga feloldását is magában foglalja, és számomra ez jelenti a túllétet a teremtményeit naponta egyenként pelenkázó isten illúzióján. Az a világ, amiben Szakács Eszter él, idegenebb és ellenségesebb Nietzsche isten-tetemmel terhelt hegyeinél; mégsem kilátástalan. „Isten az ír zene, esőcseppek tamtamja kidőlt fatörzseken, | csókaszárny villanása, | rebarbarapite verőfényes kerti asztalon, | egy ölelés meleg sírboltja, | papír, mely fölött tollam | egy percre boldogan tétovázva megáll.” Szepesi Attila írja egyik szarkasztikus epigrammájában: „Csúnyán kell írni, szépen könnyebb: | ezt szajkózzak a sanda bölcsek.” Elterjedt vélekedés, hogy a sanda irodalmárok találták ki a líra hagyományos alakzatainak és világképének a kiüresedését. De attól tartok, hogy ez a vélekedés alaptalan. Az a kevés fény, ami Szakács Eszter szűk tereibe beszűrődik, arra világít rá, hogy a csúnyán írás bátorsága (aminek tipikus példája Kosztolányi Boldog, szomorú dalának keserű parafrázisa) az egyetlen esélyünk egy ismét átélhető költőiség megformálására.

(Széphalom, 2000. 63 oldal, 650 Ft.)