Szakács Eszter kötete már első mozdulatával távolságot kér, már a címével, SAUDADE. A cím többnyire épp ellenkező szerepet játszik: feltár, magyaráz; ritkábban csupán ismert elemeivel csábít, töprengésre indít.

      Ebben az esetben az idegen - portugál - szót ugyan magyarázni iparkodik a fülszöveg, mégis némileg tanácstalanul lépünk a görög háttértudást görgető, antik sorsmintákkal átitatott szövegekhez. A saudade, olvassuk, „jelenlét, mely nem itt és nem most zajlik. Visszafojtott várakozás ez, olyan hely, »ahol lennie nem lehet«, bármi, »mindig valami helyett«. A saudade az én és a szemben lévő tenger képével írható le. Teret ad, de egyszerre jelöli a határokat is”. Úgy tűnik, a kötetcím az olvasót is valamiféle oldaltérbe, ökörszemablakba tereli; mintegy figyelmezteti, hogy ebben a könyvben a költői beszéd általános közvetettségén túl arról a származékos állapotról értesülhet, amely nem kivetettség, csupán a lét vonakodása, a létezésnek bizonyos szűk menete, a halottakra - egyetlen halottra - és a végtelenre utaló helyszíne. (Igaz, a halottmotívum csak a 29. oldalon bukkan fel első ízben, nyomatékkal: „Most almát hámoznék neked, ha élnél” (ÉVFORDULÓ).

      A költő nyelvhasználata szemlátomást hűvös, mondandóihoz képest szinte túl tárgyilagos. A négy ciklus közül az első (THÉRA) a görög nyár megidézése, a háttér és az elhagyott színtér felvillantása, kevésbé a látomás erejével, inkább a jellegzetes részletek ecsetelésével. A hangnem rejtelmesen melankolikus, majdnem szomorú, de a díszletben mégis - a tenger lenyűgözően tágas jelenléte miatt - rendkívüli erők igazgatását érzékeljük. Idézek egy-egy tárogatósabb fordulatot: „Szeretném már csak megszokásból nézni a vizet” (THÉRA); „először hiszem, hogy semminek se kellett volna másként történnie” (THÉRA); „Mítoszokat kívánok, / de be kell érnem kecskebogyó és citromfű illatával” (ÉLNÉK INKÁBB ÚGY); „Ma először mertem semmit sem jelentő szavakra gondolni” (NAPLÓJEGYZETEK). A szövegek nyájasan, prózai derűvel sorjáznak, az olvasóban is inkább félszendert, eszméleti ringást idéznek elő, mintsem rengést, rendülést vagy gyökeres fordulatot. A tárgyi világ leírása nem érdektelen, nem maradandó igényű, hanem amolyan odavetett könnyedséggel történik, némi nyugtalan rebegéssel, tétovasággal, kissé tán céltalanul. Mivel Szakács Eszter költészete amúgy is kedveli a pasztellárnyalatot,a szerény, hivalkodástól mentes színeket, ez a bevezető ciklus csak a könyv általános hangnemét pendíti meg, s csakugyan bátran lemond az emlékezetes kijelentésről. Poszeidón lánya ugyan ezt mondja: „harcos leszek”, de ez inkább amolyan poétikus szólam. Nem, nem, itt nyilván a nyugvás, a belenyugvás, a gyógyító közömbösség légköre uralkodik, s ettől sem tagadható meg bizonyos költői érvény vagy értékelhető, saját legendárium. (Ez a furcsa, ritkán látható lírai ataraxia csak annyiban gátolja a nagy gyászoló, sirató vagy bármi módon emlékező „zuhatagos beszéd” létrejöttét, amennyiben eleve megszakítja az azonosulást a gyászélménnyel, vagy legalábbis nem törekszik annak költői elmélyítésére.)

      Szakács Eszter könyve azt mutatja, hogy a gyász olyan érzelmi-költői helyzetet is létrehozhat, amely éppen a létből való kiszorulás, a világgal szembeni önmegvonás és zokszó nélküli kiszakadás formáit keresi, s egyfajta ideiglenes, de egyetemes közömbösség határvidékén keres oltalmat. A plasztikus, de dísztelen beszéd nyilván őrzi a költői formálás nyomait. Hidegvérrel, tárgyilagosan kibomló szövegeket olvasunk, s itt-ott érzékeljük enneka pontos szabad versnek a prózai bökkenéseit (ez a szabadosság a kötet más pontján is meg-megmutatkozik). Henyeségek amúgy csak elvétve bukkannak fel a könyvben, ezért szúrnak szemet a pongyola nyelvi formák. Idézek néhány olyan fordulatot, amely versben, ebben a tónusban, a klasszicizáló elrugaszkodás egységes anyagában legalábbis alkalmas arra, hogy felszisszenésre késztesse az olvasót: „vagy ezen a rézpénzen lassan semmivé kopó arc” (ÉLNÉK INKÁBB ÚGY) - ez a kopó, ez bizony nyugtalanít, különösen az utolsó sorban; „válaszképpen / a csillagoknak, melyek a magasban égnek” (KÉK HOLD ALATT) - a vonatkozó névmás alkalmazása, főleg versben, nem szerencsés, és gyengíti a szöveg költői minőségét; nem beszélve a fogalmazás lazaságáról és arról, hogy az égnek rímszó az éjet rímhívóra felel, ami az asszonáncot csaknem elvérezteti; „fölszárítani eső- és könnycseppeket, / melyek már nem csak a bánatéi (KÖLCSÖNVETT CÍMEKRE) - ismét a nehézkes vonatkozó névmás, meg aztán ez a pontoskodó többes birtokos személyrag: sehol nem olvasunk ilyesmit számottevő költészetünkben.

      A második ciklus (Kék hold alatt) bontja ki és mélyíti el a halott hiányának tapasztalatát. Itt is érzékeljük: a tenger végtelen tömbje, hallgatása és emlékezete (TENGERRE ÉS TESTRE EMLÉKEZEM, MEDDIG ÉLHETEK) hozza létre a gyászmunka elviselhető, vigasztaló horizontját, s a költő mintegy keresi azt a létárnyékot, amely jövőjét lehetővé teszi. Az eddigiekkel szemben itt nem is hiányérzetről beszélnék, hanem a hiány különböző néven fellépő, apró új történésekkel megtelő utóstádiumairól. E költészet újdonsága abban áll, hogy megkísérli versben kitapogatni a búcsú, az emlékezés, a felejtés utáni „másban-megtalálás” (SAUDADE), valamiféle utólagos megszeretés költői regisztereit.

      Szakács Eszter költészete nem a szenvedély múltjáról tudósít, nem a hirtelen emlékké gémberedett egykori tapasztalatról, hanem a szerelmi érzés dédelgetésének igencsak plátói szerpentinjeiről. Mintha nem egy személyre emlékezne, hanem a hozzá fűződő érzelmekre. És mintha valamilyen dialektusban beszélne a szenvedélyről. Erős versek kapaszkodnak itt egymásba, gondosan megformált költői állítások teremtik meg a kötet hitelét. Nem tagadható, hogy a testi vonatkozás, a materiális-érzéki oldal árnyékba borul, viszont emlékezetes szépséggel világlanak a nagy horderejű személyes állítások. Idézek egypárat: „El kellene hogy veszítselek, mielőtt / megtalálhatnálak valaki másban” (SAUDADE); „a tűz becézte életek sora / idegen jelekkel végigírt álom” (ÉBREDÉSEK); „A csillagokhoz hangolva nem élhettünk sosem” (LAODAMEIA). És idézem a mottót, mert úgy hiszem, hogy ez is a vers eredeti része (és csak a költő szeme vette észre, hasonította magához), idézem a LAODAMEIA-vers fölé tűzött Yves Bonnefoy-sorpárt: „Mit állítottál asztalunkra, / ha nem halálunk kettős-egy tüzét?”

      A kötet aggályosan megépített szerkezete lassanként mást is sugall: a szabad versek átváltanak kötött formára, s ezzel mintegy az itt maradt őrlét fegyelmét, gyógyító ritmusát, szilárd alakzatait tükrözik. Az áramlat itt fesztelen kisformákat ölt, az emlékek felidéző ereje virrasztássá hosszabbodik, s a költő egyre szigorúbban, egyre felelősebb kötelező erővel nevezi meg a veszteség következményeit, terheit és vigaszát. A költemények nyelvi állaga ebben a ciklusban érettebb, sugarasabb, csiszoltabb. Igaz, a verselés itt is kissé elsődlegesnek, spontánnak tűnik itt-ott, de a téma megragadása biztos kézre vall, és mindig megmenti a szöveget a megtántorodástól. A versek hossza megfelel a mondandónak, és soha nem vékonyodik újságírósan könnyeddé, szakadékonnyá. Külön kiemelném a hasonlatok húsos, rögtön felragyogó intenzitását, a jelzők komoly találati pontosságát, a versmondatszövés rugalmas csínyjeit és meggyőző erejét. Szakács Eszter verseire - akár megjegyezzük őket, akár nem - szívesen emlékezünk. A költő ritkán találja meg azt a bizonyos egyetlen helyes szót (ha van ilyen), de mindig képes megütni azt a kellemes hangot, amely verseinek felejthetetlen dallama. Milyen gyönyörű például ez a hasonlat: „Ez most a szél, a nagykabát ideje, / mikor egy csésze teán / tud csak melegedni az ember keze, / s esténként úgy bolyong benne a tudat, / mint esős parkban, ahol / minden lehullt levél önmagán túlmutat” (ÉVSZAKVÁLTÓ). Vagy milyen bámulatos ez a négyes: „Kinyílik valahol az ajtó: / egy másik hold süt odaátról / a csukott szemű nőre, aki / csak bennem álmodhat magáról” (ALVÓK). Kissé nyugtalanít e költészet túl szabados rímkezelése és a versmondat nagymérvű prózai fellazítása, sőt állandó lazasága. Az imént idézett négy sor szépségét is csupán az halványítja, hogy a második és negyedik sor olcsó ragríme olyan ügyetlenül csilingel az árva sorvégeken. Számtalan példát sorolhatnék itt arra, hány ponton vétke a Szakács-versnek a rím. Ennek okát én három tényezőben látom: 1. A költő nyilván nem tulajdonít nagy jelentőséget enneka formai elemnek. Meglehet. Csakhogy, ismét hangsúlyozom, ebben a tónusban, s ha már használja, nem lehet ilyen lomposan kezelni ezt a tartalomképző formai elemet. 2. A rímes versekben túlzott mértékben elharapóznaka ragrímek, s ez a hevenyészett munka benyomását kelti. Lehet, hogyne, lehet ragrímet használni (lásd Tandori és mások csudálatos ragrímeit), de akkor hozzá kell tenni valamit az üres zöngék „szögletes danájá”-hoz. 3. Az asszonánc olyan fokú tágítása, mint az Szakácsnál látható, ugyancsak nem fokozza a rímek plaszticitását. Mindent lehet, itt is, kétségtelen; de így együtt ez a hármas sok; ízlésem többet vár, már csak azért is, mert napnál világosabb, hogy ez a költő járatos a kézművesség fogásaiban.

      A harmadik és negyedik ciklus (A LÉMNOSZI LEVELEKBŐL, HALÁLKOMMENTÁROK) summázza és görög minták szerint részletezi a számkivetettségben, elhagyottságban, sorvadó emlékezésben elviselt élet tapasztalatait. A kötet legmélyebb és egyúttal legszabadabb, terheivel együtt is szárnyalni képes anyaga ez. Sokszor megénekelt, agyonismételt helyzet. És mi az újdonság itt, ebben a karcsú kis siratókötetben? Az, hogy a másik halálának elviselése új értelmet ad az életünknek. „Jobb lenni megint”(A LÉMNOSZI NŐK), mondja Szakács Eszter. „Mintha már csak emlékek lennénk, melyek nem tartoznak senkihez” (BAUKISZ). „El kell döntenünk, hogy jobb-e befelé élni” (A LÉMNOSZI LEVELEKBŐL). A harmadik ciklus tehát a személyes emlékezet tanúságtétele: arról beszél, hogyan válunk visszhangos dologgá az őrzés stádiumában; hogyan válunk hőssé és senkivé, miközben egyre inkább megismerjük, akit életében képtelenek voltunk megérteni, viszonzással körünkben tartani, földön fogni. A negyedik ciklus ezt a személyes gyászt kozmikussá szélesíti, s olyan mitológiai eseményeket ecsetel, amelyek valamely hérosz vagy emberisten halálakor megtörténtek a világegyetemben. A költemények alján bűntudat, mentegetőzés, valódi-megkésett azonosulási igény és egyfajta bűnbánat munkál, és a láthatatlanná vált személy megismerésének mohó indulata lobog. Persze, itt is igen visszafogott, nem vallomásos, hanem inkább mormoló-panaszoló hangon. Szakács Eszter halottsirató objektivitása, tudatos mértéktartása, látványos gesztusokat nélkülöző gyásza fokozza a versek hitelét, s esztétikai értéküket is megtoldja egy harmatnyi csillanással.

      Nem is megrendülést érzünk a végén, hiszen említettem, a költő eleve távolságtartással lép elénk; hanem mit? Azt a szellemi és lelki nyugalmat, amely az emlékezés pontos, tárgyszerű minőségéből keletkezik. Mintha messziről látnánk egy alakot, akiről tudjuk, hogy egy ideje különös fájdalmat visel. Aki elmesélt nekünk ezt-azt, de soha nem a közvetlenül megélt tapasztalatait. És aki - ezt is tudjuk - egyszer majd más formában visszatér a zúzódások részleteire, akár egy másik, kiegészítő szerelem kommentárjaiban.

      A verseskönyv külalakra ízléses, könnyen kézre áll. Kifogásom annyi, hogy a túl apró betűk a költővel szemben megalázóak, a költészet negyvenet elütött híveit pedig egyenesen bogarászásra kényszerítik. Ezenkívül megfélemlítik a szemüvegeseket, s a fiatalok is hamari káprázattal számolhatnak. A hátsó fülszöveg egyébként hibásan nevezi meg a költő 1995-ös verseskönyvének címét; annak nem Süllyedő Atlantisz volt a címe, hanem SÜLLYEDŐ ATLANTISZOM.

      Szakács Eszter könyvét, a költői emlékezet eleven bánatkatalógusát egy gyönyörű költemény zárja (HOLT NYELVEN): eleven és holt kéz a kézben menetel itt a „világ vége” felé, az ég felé, „ahol nincs semmi” (mintha Szakács Eszter kedvencét, Kosztolányit hallanánk ezen a ponton). „Ott van a világ vége / mindig, ahova mennek. / Nem tudni még, halál vagy élet / bizonyul nehezebbnek.” És mi is tudjuk: ez az égben rejlő „semmi” sokáig töltögeti még e költészet mély tárnáit és tárolóedényeit.