Vannak véletlenül az olvasó kezébe kerülő könyvek. Ha véletlennek mondható, hogy könyvesboltok
roskadozó könyvespolcai előtt az érdeklődve tébláboló olvasó ebbe-abba beleolvas, van, ami
felkelti a figyelmét, és van, ami nem, közben nézelődik, forgatja kezében a könyvet, egy-egy
sorát, mondatát, bekezdését el is olvassa, és akkor valami megragadja a figyelmét, egy szó,
egy kép, egy cím, egy mondat, és onnan kezdődően már nem engedi ki a kezéből a könyvet. Így
vettem kézbe Szakács Eszter Vízre írt című verseskötetét. Könyvesbolt félhomályában
olvastam bele a könyvbe, s láttam, ez érdekel engem. Szakács Eszter, látom a fülszöveg
tájékoztatójában, 1964-ben született, és ez idáig öt verseskötete jelent meg. Ezekből készült a
Vízre írt című válogatott verseket tartalmazó kötet. Szigorú lehetett a válogatás,
hiszen a kötet terjedelme nem haladja meg az új kötetek szokásos, sőt a szokásosnál talán
rövidebbre szabott terjedelmét. A versek elrendezése az eddig megjelent kötetek sorrendjét
követi, az első kötetből kevesebb, a legutóbb megjelentből több vers került be a válogatásba.
Lehetett a válogatásnak valamilyen irányító elve. Ahogy látom, két metaforának tekinthető
szóegyüttes köré szerveződnek a versek, az egyik a tükör, a másik a tenger. A tükör, amelyből
az én tekintene vissza önmagára, ha önmaga előtt felismerhető lenne, és a tenger mint látvány és
mint mítoszok, romvárosok, Atlantiszok tere.
A tükör pontos megfogalmazását adja az Új élet című vers: Visszatérő álmom, hogy
leég a lakás. / Vagy míg elutazom, teljesen kirabolnak. / Hogy onnantól élhessek, mint valaki
más. / Mint parketta-tavon alvó, magányos csónak. // Nem bástyázna körül mindenféle lom. /
Mézcsurgató, ködlámpa, bevásárlólista. / S a polctalan, képtelen, hófehér falon / csak
tükör lógna, az is befelé fordítva. // Mert mélyére nézve mindig másokat láttam. / Bármilyen
időben és bármilyen helyen. / Még félnék abban az újfajta tágasságban. / Még félnék rágondolni,
nem lesznek velem. // Hogy mindenem, mit füst vagy rabló vinne el, / lakatlanná vált tükrök
mélyében hever. Három, a tizenkettes és a tizenhármas szótagszámot szabályosan elrendező
keresztrímes négysoros és egy párrímes kétsoros szakaszból áll a vers; verselése tisztelgés a
magyar versírás jambikus hagyományai előtt, de a tizennégy sorral szonettező költők előtt is.
Egyúttal arra figyelmeztet, hogy Szakács Eszter nem lépett ki a tradicionális modernségnek az
újholdas költők versírói gyakorlatában meghonosodott verselési módozatából, elfogadta annak a
fellazított jambust ritmusformáló tényezőként alkalmazott beszédmódját, ami egyfelől nyitás
a nyelv köznapibb használata felé, másfelől zárás a hagyományos beszédmódok felé. Az így
elrendezett vers különös belső paradoxont mutat. Köznapi történések, tűz és rablás, füst
és rabló feltételezése egyfelől, vagyis a mindennapi félelmek és szorongások
megfogalmazása, a tükör mint az elhomályosult létezés metaforája másfelől, vagyis a mélybe
tekintés veszteségként leírva. Látszólagos ellentmondás van a vers e két súlypontja között. A
mindennapi félelmek és a létezés kifürkészhetetlenségének paradoxona. S e paradoxon
ütközőpontjában csillan fel a vers rejtélyes, egészében fel nem fedhető igazságtartalma. Ami
nem több és nem kevesebb, mint az a hermeneutikusoktól származó mondás, hogy így van, így
igaz. S innen kezdődően tovább már nem mondható. Legfeljebb a verszáró párrímes, kétsoros
szakasz értelmezése várathat még magára. Mert itt a vers a mítosz születésének pillanatát ragadja
meg. Azt a pillanatot, amelyben minden létező lakatlanná vált tükrök mélyében hever.
A mítoszok ilyen lakatlanná vált tükrök, hiszen a mítoszokat, elszántan racionális
világunkban, nem valóságként, hanem lakatlan tükrök történeteként éljük meg: Isten halott,
írják régóta áll a Gyakorlat című vers élén. A mítoszok örök életű, tehát
halott istenei lakják a lakatlanná vált tükrök mélyét, azt az örökös kételyt szülő rejtélyt,
amit létezésnek, akár a dolgok, akár magunk, akár az isten létezéseként élünk meg. Szembetűnő,
hogy Szakács Eszter a létezésnek ezt az örök rejtélyét Új élet címen fogalmazta meg, amivel
éles kontrasztot teremtett a befelé fordított tükör, majd a lakatlan tükör és az új élet
feltételezett reménye között. Új élet kezdődne a tűzeset és a rablás után? Ellenkezőleg, Szakács
Eszter verse éppen azt mondja, a mindennapi baleseteket nem követi megújulás. Követi azonban az
elbizonytalanodás, a magány, az elhagyatottság. A kifosztottságot megszabadulásként is meg
lehet élni; a tűz és a rablás felszabadít a mindennapok mindenféle lom-jainak terhe
alól, de nem hozza el a remény szabadságát, hiszen a tükröt a fal felé fordították, és lakatlanná
tették.
A könyvesboltban az Új élet című vers keltette fel az érdeklődésemet Szakács Eszter kötete
iránt. Ezért is időztem el a versnél talán a kelleténél is hosszabban. Innen vált számomra
beláthatóvá a Vízre írt kötet poétikája. A pontos közlésre és megfogalmazásra való törekvés, a
gyakorlott kéz verselése, a mindennapi megtörténések ütköztetése a létezés szabadságával és
szorongásaival, az a belső kontraszt, ami később láttam be Szakács Eszternek szinte
minden versét meghatározza. Például a Bárhogy írom meg című versnek ezt a két sorát:
s estére hideg szavakkal telik meg a test, / mely a tükrökben oly gyakran eltéved.
Vagy az Őszi rondó című versnek ugyancsak a tükröt említő következő két sora: A
tükrökben halványon ott vagy most még, / de kontúrod, mint rossz tévén, remeg. Úgyszintén
a Tükörképeink kezdő sorai: A vízcseppektől összeránduló bőr. / A gyanakvó szem a
tükörben, / melyből nem tudom, ki néz rám. És a Visszautasított ősanyaság két sora:
Mindennap más valaki néz rám a tükörből, / és soha nem tudhatom, a tegnapi hova lett.
Ebbe a sorba tartozik a korábbi versek közül az Emlék című a kavicsról, amelynek
lágy hajlását tapintva megborzong a hát, mintha zene érné vagy huzat.
Álomképek szembesülnek ezekben a sorokban mindennapi történésekkel, a képzelet a láthatóval, és
ebből a szembesülésből a lírának egy mostanában mintha elfeledett tartománya újulna meg, a szépség
eszményével karöltve a még fenntartható én-re való összpontosítás.
Ami nyomban átvezet Szakács Eszter verseinek másik csomópontjához, a tengerhez. A tenger a
mítoszok világát hozza be az ő verseibe, istenek neve és cselekedetei ütköznek át a versek képein,
a látványon átragyogó távoli és elveszejtett múlt, ami ugyanakkor az elhomályosodott
tükörképeknél is erőteljesebben az én létezésére figyelmeztet, arra, hogy a múlttal a jelen
eltörölhető, de nem tüntethető el. Nem iktatta ki Szakács Eszter verseiből a tenger látványa és
a tenger által felszínre hozott mitológia a mindennapok történéseinek fájdalmát és szorongásait,
magyarázatot sem adott a létezés rendre megújuló megkérdezettségére. Távoli tájak jelennek meg
Szakács Eszter tenger-verseiben, a mítoszokkal telített hellén tengerek és szigetek tájai,
rejtélyes istenekkel, titokzatos homállyal, ezzel együtt a portugál partok selymes világa, és a
versek sorra ezekhez a tájakhoz és világokhoz idomulnak. Mítoszok isteneihez és tájak szelleméhez
illeszkednek, ezért a versek talán még a korábbiaknál is szigorúbb verselése, a pontos rímelés, a
pontos strófabeosztás és a kevésbé gyakori szonettformák. Ezzel együtt a verssorok
meghosszabbodnak, olvasásuk nagyobb lélegzetvételre kényszerít, néhány versben a prózavers felé is
megnyitja a versbeszéd folyását, ilyen A lémnoszi levelekből című vers, ilyen a próza és
a versbeszéd között egyensúlyozó nagyobb kompozíció, a hat versből álló, az isteneknek
ajánlott Théra című vers, amelyben az argonautáknak adott földgöröngyből keletkezett
Kalliszté szigetének Théra nevű romvárosa a versben felidézett látvány. A mítosz világa szembesül
itt a mindenapokkal, amely szembesülés folytán az istenek és a mítoszok válnak jelen idejűvé, és
ezáltal hatalmasabbakká, mint a mindennapi gondok, elsősorban annak elvesztése, aki nélkül az
én nem lehetett. Az Évforduló című versben épül rá az elsüllyedt régi
város a tenger képére, ezzel együtt az én veszteségére. És két gyertyát gyújtottam,
mert veled veszett / az is, aki nélküled nem lehettem.
Ha a tükör-versek tisztelgés a magyar költői hagyomány, a modernség útjainak tradíciói előtt,
elsősorban Kosztolányi előtt, akire nemcsak Szakács Eszter impresszionizmusra hajló versei mennek
ki, hanem közvetlenül is megszólíttatik a Kosztolányiéval azonos, ezért idézőjelbe tett című és
felépítésű Boldog, szomorú dal című versben, addig a tengerversek legtöbbje
Konsztantinosz Kavafisz újgörög költő mítoszlátását követi, nemcsak a mítoszok jelen idejű
azonosításában, hanem a versek megformálásában is. Éppen Kavafisz hatásának köszönhetően
léphetett ki Szakács Eszter a magyar költészet későmodern hagyományának szorításából, és
láthatott hozzá a későbbi versek mitológiára épülő világának kiépítéséhez.