E sorok írója jóformán a kezdetektől kíséri rokonszenvező figyelemmel Szakács Eszter költői pályájának alakulását. A szerző ötödik kötete ugyanolyan zajtalan természetességgel jelent meg, mint a korábbiak (az első 1993-ban). De az olvasástapasztalat (amit olvasmányélménynek is jó szívvel nevezhetnénk) minden eddiginél erőteljesebben mutat vissza tehetségre, műgondra, elhivatottságra. A Saudade: remek könyv; finom képekkel, pontos mondatokkal, hibátlan kis- és nagyszerkezetekkel. Egyszerre szerves folytatása az előző kötetek nyelvi-poétikai világának s meghaladása, pontosabban új minőségbe szervezése a Szakács-féle versnyelv szokott eredményeinek. Mi ismerős s mi váratlan benne? Megpróbáljuk számba venni.

      A fontosabb motívumok s a meghatározó kérdésirányok alig módosultak. Az én ónértésének feltételeivel számot vető lírai beszéd itt is a másik, a másság, az idegenség tapasztalatára hagyatkozón tesz kísérletet a saját létminőség illúziótlan fölmérésére. A szokott utakat (álom, képzelet, vágyakozás és emlékezés pályáit) járva be; az arc, a maszk, a tükör trópusát hozva rendre játékba. Nem mulasztva el a reflektálást az ént kimondó (esetleg létrehozó) nyelv rejtelmes hatalmára; s nem feledkezve meg a labirintus és a víz, elsősorban a tenger toposzának szereplehetőségeiről (születés, halál, álom, önfeledtség jelképiségére gondolunk) sem. Az e kötetben is döntően alanyi megszólalás a magány létállapotát az emlékezés és a vágyakozás szerelmes irányváltásainak segítségével igyekszik oldani, föloldani. Inkább kevesebb, mint több sikerrel. Hogy ez mégsem a tragikus tónus fölerősödéséhez vezet, az alighanem a jelen verseket átható, újszerű téma- és élménykör nyelvi-poétikai vonzatosságának köszönhető. Míg ugyanis a korábbi kötetek jellemzően a mindennapi (városi) élethelyzetekből származtatott, köznapi dilemmák színre vitelében voltak érdekeltek (kulturális allúziókon keresztül szólaltatva meg személyes sors válságtapasztalatát), addig e mostani szövegegyüttes mintha fordított logikát követne. A versek alanya nem utal, nem hivatkozik idegen kultúrák jelrendszereire, hanem immár azokon belül találva magát nyer új nézőpontot saját légi énjére. Hiszen, egy lehetséges olvasatban, a Saudade verseit egybefűző epikai szál a mediterráneum valóságában szerzett személyes tapasztalatok emlékezetének ad hangot (nyelvet): a versek alanya előbb az Égei-tengeri szigetvilág közegében mondja föl élményeit; majd a nyárra (és saját nyári önmagára) visszaemlékezés helyzetében árnyalja tovább a magáról s az idegenről mondottakat; hogy végül a veszteség és a gyász lelki-szemléleti alakzataiban összegződhessék tudása és tanácstalansága.

      Az önfeledt idill retorikája az első versekben, ha nem is gyanútlanul tisztán, de aránylag aggálytalan egyneműséggel bomlik ki: „Combom alatt a nyugágy megnyugtatóan feszes vásznával / először hiszem, hogy semminek se kellett volna másként történnie. [...] Nem vágyom már másra, csak erre az egyetlen pillanatra, / ami van és van és van és nem tud véget érni soha.” (Théra, 7-9.), „Ma először mertem semmit sem jelentő szavakra gondolni.” (Naplójegyzetek, 22.) Az idill fönntarthatatlanságának prózai tapasztalata előbb még a lirizált képiségen keresztül tűnik csak át, a lassan a múlt részévé váló momentumok – immár mint nyelvi motívumok – játékban tartásával kérve haladékot, ha hiába is: „Atlantisz fekete homokját üvegbe zárom, / és utoljára hallgatom a kavicsokkal játszódó vizet. [...] Illúzióim nincsenek / a saját álmomban való ébredésről. / Itt és most azt kívánom, / bár időben meg tudnám történetemet állítani.” (Itt és most, 15.), „Úgy érzem, jelen vagyok, / de már csak az emlékek tanúsága szerint.” (Naplójegyzetek, 24.) Utóbb viszont a veszteséggel számot vető versbeszédnek már érkezése sincs eltekinteni a boldogabb lét sérülékeny és múlékony természetétől: „Mától nem gondolok már / azokra a helyekre, hol nem vagyok.” (Évszakváltó, 33.), „Meddig élhetek még így napra nap, / áttetszően, akár a füst vagy álom? / Tengerre és testre emlékezem, / a szőlőízt a számban kitalálom.” (Meddig élhetek, 34.) Az „álom vérkeringése” (Életéjek, halálnapok, 61.), a „kétely ragyogása” (uo., 62.), a „szív felé lassan emelkedő árnyék” (uo., 64.) s végül a „hely, hol nem leszek más, mindössze vér és hamu és emlék” (uo., 65.): ez az utolsó fázis, az elveszítettre való emlékezés és a saját véget megelőlegező közérzet utolsó stációja. Amiről a Levéltöredék Hádészba című szöveg már csak kérdés formájában tud érdemi állítást tenni: „Mondd, mért lesz holtak birodalma az álom és az emlékezet / annak, ki a Léthé hamuszínű vizén nem kelhet át?” (69.)

      A jelenetezésbeli elmozdulás, mint az idézett szöveghelyekből is kitűnhetett, több mindent von magával. Tematikusán a görög mitológia megelevenedő elemei, toposzai, lényei alakítják újszerűvé a kötetet. A kétszeres (földrajzi és történeti) idegenség kultúrája időleges otthonként az időtlenség élményével rajzolja át a lírai én önértésének arculatát. Tehát nem a (képzelt) múltba visszahelyezkedő retorika teljesítményével állunk szemközt (mint például a hasonló, nagyon hasonló hangütésű verseket író Kavafisznál), hanem a jelenbe értett múlt nyelvi megértésének szelíd kísérletével (akár a hellenizmushoz más, nagyon más világképi minták felől közelítő Hölderlin esetében).

      Nemcsak a tematika irányai: a nyelvi megformáltság módozatai is másak, mint a megelőző munkákban. A Szakácstól megszokott, fél- vagy keresztrímes, jobbára négysoros strófákból álló, dalszerű versek mellett (sőt, azoknál inkább) a Saudade lapjain a prózaszerűen hosszú sorokban hullámzó, lazán ritmizált s oldottabb beszédű kis- és nagykompozíciók lesznek meghatározóvá. (Egyedül a visszafogott formabontással kísérletező haikuk illeszkednek kissé szervetlenül, bár nem bántóan a kötet verstani rendjébe.) Az élőbeszéd hatását keltő szerkezetek háttérbe szorulván, a mítoszok nyelvét idéző, archaikusán tiszta és emelkedett dikció válik jellegadóvá. Emlékezetesen szép képekkel, mívesen egyszerű mondattani struktúrákkal, hangulat és hangnem finom váltásokban megőrzött harmóniájával.

      Öröm leírni, hogy a Saudade nem csupán takarékos pompájú darabokból kiművelt ízléssel összeállított verseskönyv, de olyan olvasmány, amely a már most kimagaslónak tetsző, nagy verseket sem nélkülözi. Olvasatunkban ilyen például a helyzetképekből fölépülő, vallomásos hosszúvers, a kötetnyitó Théra, A lémnoszí levelekből, amely eldöntetlenül hagyja, múlt vagy jelen (vagy mitologikum) síkján bontakoznak-e ki képei, avagy az álom és a halál tartományairól a beavatottak hipnotikus biztonságával (és elfojtott riadalmával) értekező Életéjek, halálnapok.

      A könyvtárgyként is igen szép munka borítóján két csónak (ladik) látható. Hajnalodik vagy alkonyodik: valami előtt vagy valami után vagyunk. Mindkét csónak üres. Talán csak ringnak, talán tartanak valamerre. Egymás nyomában, egymás közelségében. Alattuk víz, bennük semmi, senki. A vízen színek tükröződnek. A csónakokban sötétség. Kitöltetlen vagy várakozó űr. Talán a versek alanya hagyta el az egyiket. Talán az olvasóra vár ugyanaz vagy a másik. Talán a feledés folyóján sodródnak. Ha a könyv kinyílik, a kép eltűnik. Ha a versek olvasóra találnak, a felejtés ellenében munkálkodó olvasás távol tarthatja a vizet, a feledést, az időt. Szakács Eszter versei (a vízről, a feledésről, az időről) aligha akarhatnak mást. Az olvasó pedig aligha várhat többet nyelvtől, költészettől, irodalomtól.

      „Hová visz Ariadné fonala, / a széllel és sírással terhelt mondat?” – kérdezi az Ébredések című vers (40.), a toposszá vált mitologémát ars poeticus értelmű metaforaként értve újra. A Lótuszevők pedig, (fiktív) közösségi hanghordozással mutatva rá a nyelvben élők sorsának esendő szépségére, ekképp fogalmaz: „S habár gyermekeink az iskolában naponta viaszba rajzolják a házat, / melyben esténként majd kicseréltetnek emlékek és méregpoharak, / mi hamut kenünk az arcunkra és mondatokat hívunk az otthonunknak.” (51.) Vagyis nemcsak a tenger, nemcsak a labirintus, nemcsak a tükrök és a maszkok: a jelek (a költészet jelei) szerint a nyelv is – mint az otthon és a hazatérés egyetlen lehetséges záloga – ahhoz segít hozzá, ami felé igyekszünk, ami elől menekülnénk. Elfordulva-visszatérülve, tudás és hit között botorkálva, hol vízbe, hol versekbe merítve az ént, a talán mindig idegent: „Elfordulna, de nem fordul el mégse. / Mint aki már tudja, de nem hiszi a választ. / Így jut át újra a tükör túlsó felére, / hol végre idegen lehet magának.” (Folyóágy, holdút, 36.) (Jelenkor)