Közismert tény, hogy a küklopszok a vulkánok kürtőiben élnek. Ma már persze, csak egyetlen küklopszok lakta vulkán van, az is éppen Kalliszté szigetén, ahol történetünk játszódik. Egészen kicsiny, szerény vulkán ez, de elég tágas ahhoz, hogy a gyomrában elférjen Héphaisztosznak, az istenek kovácsának műhelye, valamint fölötte, a kürtő falába vájva néhány szolgálati barlanglakás, melyekben az a néhány küklopsz-család él, akik még megmaradtak.

      A küklopszok amúgy elég különösen festenek. Majd három méter magasak, tagbaszakadtak, és mindössze egy szemük van, a homlokuk közepén. Ráadásul teljesen szürkék: szürke a bőrük, szürke a hajuk, szürke a szemük, de még a ruhájuk is. Mintha finom kőpor lepte volna be őket, fejük búbjától a lábuk hegyéig. Ha nem mozdulnak meg, pont úgy néznek ki, mint egy szikla, úgyhogy a madarak néha tévedésből a fejükre szállnak. Jellemző vonásuk még, hogy eléggé hadilábon állnak a szappannal és a vízzel. Kivéve történetünk hősét, Diabázt.

      A fiú már születésekor meghökkentette anyját és apját. Igaz, hogy épp úgy nézett ki, mint a többi küklopsz csecsemő, ám amikor kinyitotta egyetlen szemét, az nem a megszokott szürke színű volt, hanem nefelejcskék. A szülei olyannyira restellték ezt, hogy eleinte inkább napszemüveget adtak rá, ha sétálni vitték. Aztán ahogy nőtt, egyre több furcsaság derült ki róla. Például, nem szerette a lávalevest és a rántott kavicsot, ami a küklopszok nemzeti étele. Holott az anyukája minden vasárnap ezt főzte ebédre. De Diabáz csak kavargatta, kavargatta a lávalevest, és tologatta, tologatta tányérján a rántott kavicsokat. Nem nagyon fűlt hozzájuk a foga.

      – Édes fiam, hogy lesz így belőled kovácsinas! – sóhajtott fel az apja, amikor látta, milyen kákabélű a gyerek. Elvégre a küklopszok már az idők kezdete óta Héphaisztosz műhelyében dolgoztak.

      Diabáz apja, Diorit volt a mester első segédje. Ő kezelte a fújtatót, s mindig úgy képzelte, egyszer majd fia örökli ezt a fontos posztot.

      Diabáz anyja nem szólt semmit. Miután hozzászokott fia nefelejcskék szeméhez, már olyannak szerette, amilyen. Azt se bánta, ha nem lesz belőle kovácsinas.

      A fiú gondolatai viszont cseppet se forogtak a munka körül. Legszívesebben reggeltől estig a legidősebb küklopsz, Dolomit bácsi mellett üldögélt, aki – ördög tudja, honnan, mert a küklopszok nem a meséikről híresek – számtalan történetet tudott királyfiakról és hőstettekről. Vagy éppen arról ábrándozott, hogy ha felnő, ő is valami hőstettet fog végrehajtani. Alkonyatkor meg rendszerint kilopózott a lakásból, és a vulkán lábánál csörgedező patakban megfürdött. No, ilyet se hallott még senki! Egy küklopsz, aki szereti a vizet.

      Egy nap aztán az apja megelégelte az állandó mesehallgatást és ábrándozást és kákabélűséget. Fülön fogta, és levitte magával a kovácsműhelybe, hogy kitanulja a mesterséget. Gondolta, a súlyos pöröly emelgetésétől majd megerősödik a gyerek.

      A kürtő falába vájt csigalépcső vezetett le a vulkán mélyébe, ahol a műhely közepén egy kis lávató fortyogott. Innen szerezték be a küklopszok a lávát a vasárnapi levesükhöz. A forró, piros láva persze jól felmelegítette a levegőt, úgyhogy a lent dolgozó inasokról és Héphaisztoszról csak úgy dőlt a veríték. Amikor az isten észrevette, hogy Diorit a fiát is elhozta, jellegzetes, bicegő járásával eléjük ment, és nyomott egy barackot Diabáz fejére. Szerette a gyerekeket, majdnem annyira, mint a bort, amitől olyan szépen piroslott az orra. A baracknyomáshoz fel kellett állnia az üllőre, mivel a fiú már akkor is majd két méter magas volt, Héphaisztosz meg, mi tagadás, elég alacsony. Mondhatni törpe.

      – Mester, ez itt az egyetlen fiam – szólította meg Diorit. – Haszontalan egy gyerek, csak a mesék meg az ábrándozás élteti, de szeretnék szakmát adni a kezébe, hogy rendes küklopsz váljon belőle.

      – Nem túl izmos a legényke – vette szemügyre Héphaisztosz. – Biztosan elbírja már a kalapácsot?

      S Diabáz persze nem bírta el. Már az első percben ráejtette a kalapácsot a mester nagy lábujjára, úgyhogy az fájdalmában fél lábon körbeugrálta a lávatavat.

      Diorit majd elsüllyedt szégyenében. Az ő fia ez az ügyefogyott, gyenge mamlasz? Hát ki hallott már olyan küklopszról, aki nem bír el egy vacak, húszkilós kis pörölyt?!

      Kipróbálták, hátha a fújtatót majd ügyesebben kezeli. Az viszont olyan unalmas munka volt, hogy Diabáz közben elábrándozott – szokás szerint megmenteni való királylányokról –, s mivel nem figyelt oda, a forró levegővel véletlenül szemközt fújta Héphaisztoszt, akinek ettől azonnal kivörösödött és bedagadt a szeme. A nap hátralevő részében alig tudta résnyire kinyitni.

      Diabázt tehát lefokozták, így egész nap csak söprögetett, és szerszámokat rendezgetett hátul a polcon.

      Egy nap sürgős, határidős megrendelésük akadt. Minden kézre szükség volt, még a szabadnapos küklopszokat is behívták dolgozni. Pallasz Athéné istennő rendelt új pénzérméket, mert a régiek már pókháló vékonyságúra koptak. Az érme egyik oldalára szokás szerint a sisakos, lándzsás istennő, másik oldalára pedig a baglya képmása került.

      A felnőttek sürögtek-forogtak, már legalább az ezredik pénzdarabot öntötték ki, perc idejük se volt a fiúval törődni. Diabáz szépen csöndben söprögetett, amikor egyszer csak észrevett a sarokban egy köteg ottfelejtett villámot. A Zeusz, az istenek királya által rendelt villámokat már napokkal azelőtt leszállították, de erről a kötegről úgy látszik, megfeledkeztek. Spárgával összekötve ott ficeregtek-mocorogtak egy félig kész pajzs mögött, mint akik már alig várják, hogy kiszabaduljanak.

      Ahogy meglátta, hogy ott ficeregnek-mocorognak, Diabáznak valahogy egyetlen szempillantás alatt elege lett a söprögetésből és polcrendezgetésből. Nem gondolkodott sokat, felkapta a villámokat, és kiosont velük a kovácsműhelyből. Otthon az ágy alól elővett egy régi sporttáskát – a papájáét, aki ifjúkorában súlyemelő bajnok volt –, és beletette a villámokat, meg néhány hamuban sült kavicsot. Elbúcsúzott az édesanyjától, aki sírt, mint a záporeső, de meg se próbálta visszatartani. A szíve mélyén régóta érezte, hogy a fiának más sorsot szántak a Moirák. Diabáz pedig útnak indult, hogy megkeresse a világban a rá kiszabott hőstettet. Mert abban biztos volt, hogy vár rá valahol egy hőstett.

      Egész nap csak ment, mendegélt, át a virágos mezőkön és sárga repceföldeken. A nap pirosra égette arcát, a cipő véresre törte lábát, mire késő délután egy eperszínű házikóhoz ért. A vadul burjánzó kertben két nagyobbacska gyerek labdázott. Diabáz sóvárogva nézte őket a bokorból, mert tudta, ha előbújna, halálra rémülnének tőle. A behemót küklopszok ugyanis szinte soha nem hagyták el a vulkánt, így nem is szokhattak hozzá kinézetükhöz az emberek.

      Lassan alkonyodott, úgyhogy azt gondolta, itt megpihen éjszakára. Ami azt illeti, addigra elég éhes is lett, úgyhogy már majdnem ráfanyalodott a hamuban sült kavicsokra, amikor a gyerekek mamája kikiabált a házból a két kislánynak, hogy jöjjenek vacsorázni, és Diabáz orrát hirtelen ínycsiklandó illat csapta meg.

      Ilyen finomat még sohasem szagolt, mivel a lávalevesnek undok, szúrós szaga van, a kőnek meg csak poros kőszaga. Nem is tudott ellenállni, elindult az illatot követve. A spájz ablakában aztán megtalálta, amit keresett. A gyerekek mamája ide tette ki hűlni egy lábosban a fahéjjal megszórt tejbegrízt, amit vacsorára főzött.

      Amikor ujja hegyét beledugva megkóstolta, Diabáz azonnal rájött, hogy ő világéletében erre az ételre vágyott, csak éppen nem tudott róla. Felkapta a lábost, és visszaiszkolt a bokorba. Egy pillanat alatt behabzsolta az összes tejbegrízt, mi több, a lábost is kinyalta. Úgy érezte, hogy soha, de soha nem evett még ilyen finomat egész életében.

      A gyerekek mamája bement a spájzba.

      – Életem, te vitted ki a tejbegrízt, amit vacsorára főztem? – kiáltott ki a nagyobbik gyereknek.

      Életem váltig állította, hogy nem ő volt.

      – Aranyom, akkor te voltál? – kérdezte az asszony a kisebbik lányát.

      Aranyom se tudott a dologról.

      – Apjukom, talán te tetted a lábost máshová? – most már kicsit kétségbeesetten csengett a hangja.

      De Apjukom se sejtette, hol lehet a tejbegríz.

      – A fene vigye el Cirmost! – mérgelődött a gyerekek mamája.– Tegnap a kolbászt lopta el, ma meg a vacsoránkat. Legjobb lesz, ha elzavarom a háztól, akkor majd megtanul egeret fogni magának.

      Így hát aznap az egész család csak olajbogyót és száraz kenyeret evett vacsorára, Diabáz meg életében először úgy jóllakott, hogy a bokor mögött elnyomta az álom, és föl se ébredt, amíg másnap délben a hasára nem sütött a nap.

      Amikor kinyitotta egyetlen, nefelejcskék szemét, már olyan magasan járt Héliosz napisten szekere az égen, hogy nem mert kibújni a bokrok takarásából, mert a kislányok megint kint játszottak a szabadban. Ugróiskoláztak meg tollaslabdáztak, és a fiú rettenetesen szeretett volna csatlakozni hozzájuk, mivel küklopszgyerek lévén a kőhajigáláson kívül eddig más játékot nem ismert. De hát be kellett érnie azzal, hogy órákon át sóvárogva lesi őket a bokrok mögül.

      Közben beesteledett, és az asszony a vacsorára főzött spenótot megint kitette hűlni a spájzablakba. Tudta, hogy a macskák nem rajonganak különösebben a főzelékért, tehát az étel biztonságban van Cirmostól.

      Ám nem úgy Diabáztól. „Egy életem, egy halálom” – gondolta, amikor megérezte az ellenállhatatlan illatot, azzal végigszáguldott a kerten, felkapta a lábost, és villámgyorsan visszaspurizott a helyére. Hát neki a spenót is rettenetesen ízlett! Olyan mohón nyalta ki a lábost, hogy egész zöld lett tőle az orra. Még épp időben tette vissza az edényt a párkányra, de azért mégsem elég gyorsan, mert az asszony az ablakból észrevett valami Cirmosnál sokkal nagyobb szürkeséget megvillanni a bokrok mögött. Rögtön rájött arra, hogy nem szegény macska tehet a tegnapi tejbegríz eltűnéséről, és örült, hogy mégsem zavarta el a háztól.

      Visszament a többiekhez.

      – Apjukom, valaki már megint ellopta az ételünket! – szólt a férjének.

      – Ez tűrhetetlen! – jelentette ki Apjukom dühösen, mert szerette, ha a vacsora rendben és időben megérkezik a spájzablakból az étkezőasztalra.

      – Szerintem is! – fakadt ki Életem, aki már nagyon éhes volt.

      – Én nem bánom! – kiáltott fel Aranyom, aki utálta a spenótot.

      – Tennünk kell valamit! – mondta a gyerekek mamája.

      – Úgy bizony! – tette hozzá Apjukom még mindig mérgesen.

      – Naná! – helyeselt Életem, aki nem szerette volna, ha ezután le kell szoknia a vacsoráról.

      – Bánom is én! – vetette oda Aranyom, és tényleg nem bánta.

      Végül kifőztek egy ravasz tervet, hogyan kapják el a tolvajt.

      Diabáz persze ismét úgy jóllakott a spenóttal – amihez négy kemény tojás is dukált – hogy megint délig aludt. Akkor már nem látta értelmét, hogy aznap tovább álljon. Legalábbis ezt mondogatta magának, de igazából alig várta, hogy ismét elérkezzen a vacsoraidő.

      Az asszony este kitett magáért, mert nagyon szerette volna végre kézre keríteni a tolvajt. Bárányragut főzött a titkos családi recept szerint, és egy nagy tepsi fügés süteményt is sütött. Gondolta, ennek senki se tud ellenállni.

      Nem mintha Diabáz akart volna. Már ragufőzés közben csorgott a nyála, hát még amikor megérezte a frissen sütött sütemény mennyei illatát. Alig várta, hogy a gyerekek mamája kitegye az ételt hűlni a párkányra.

      Ám aznap este, amikor odalopózott, és megragadta a tálat és a tepsit, egyszer csak egy nagy háló hullott alá az égből, ami teljesen gúzsba kötötte. Merthogy ez volt a családi terv. Apjukom éjjel felerősítette a hálót egy fára, aztán egész nap ott ült az ágon, és várta, mikor dobhatja rá a tolvajra.

      Most aztán tényleg bajban volt a fiú. Ott állt in flagranti, jobbjában a fügés sütivel, baljában a bárányraguval, és moccanni se tudott.

      – Nocsak, egy küklopsz! – mondta a gyerekek anyja.

      – Játszhatunk vele? – kérdezte Aranyom felcsillanó szemmel.

      – Nem tudom, elég veszélyesnek tűnik... – mondta tétován a mamája.

      – Dehogy vagyok én veszélyes! – tört ki Diabázból, aki nagyon szeretett volna a csodásnál csodásabb étkek közelében maradni. – Senkit se bántok. És erős vagyok – feszítette meg a bicepszét, ami csak a küklopszok közt számított csenevésznek, az emberekéhez képest kifejezetten herkulesinek volt mondható. – Ha maradhatnék, megdolgoznék az ételért – tette hozzá reménykedve, és könyörgően a kislányok mamájára pislogott, mert azzal ő is tisztában volt, hogy a családokban általában a nők hozzák meg a fontos döntéseket.

      – Aztán tudsz-e szántani? – kapcsolódott be Apjukom, aki mindig is sajnálta, hogy csak lányai születtek, mert így senki se segített neki a mezei munkában.

      – Nem igazán – motyogta a fejét lehajtva Diabáz –, de szívesen megtanulom.

      (Őszintén szólva, bármit szívesebben csinált volna, mint a söprögetést a műhelyben.)

      Ezek után a családi kupaktanács egyhangúlag úgy döntött, hogy Diabáz maradhat, ha megdolgozik az ellátásért.

      Eleinte csak szántott-vetett Apjukommal, délután meg a gyerekekkel játszott, de miután kiderült, hogy mennyire érdekli a konyhaművészet, az asszony mellett azt is kitanulta. Olyan tehetséges volt a gasztronómia terén, hogy nemsokára már ő főzött az egész családra. Fel is szedett mindenki jó pár kilót. Néha meglátogatta a szüleit, és vitt nekik egy éthordóban kóstolót, amit azok a fiú kedvéért látszólag élvezettel elfogyasztottak – ámbár szívesebben maradtak volna a rántott kavicsoknál.

      Így élt Diabáz sok éven át boldogan az emberek közt, s itt akár vége is lehetne a mesének, ha egyszer csak nem történik valami.

      Egy verőfényes nyári napon mindannyian kint reggeliztek a teraszon. Éppen Diabáz mennyei lekváros palacsintáját tömték magukba két pofára, amikor hirtelen irdatlan nagy szél kerekedett. Le is sodort egy cserepet a háztetőről, mely az asztalra esve széttörte a lekváros üveget. Felnéztek az égre. Egy óriás sárkány szállt el el fölöttük, annak a szárnycsapásai okozták a szelet.

      Na, vége lett az aranyéletnek! A sárkány tanyát vert a vidéken, és hatalmas pusztítást vitt végbe. Felperzselte az arany búzamezőket, a zöld veteményeseket, és egy királylányt követelt cserébe azért, hogy továbbálljon. Ám mivel a környéken csupa egyszerű ember lakott, nem akadt köztük egy királylány se, a sárkánynak végül be kellett érnie egy közönséges parasztlánnyal. S bizony, Apjukomnak volt egyedül lánya, a másik hat családban, akik errefelé éltek, csupa fiú született.

      Volt nagy sírás-rívás, de hát mit tehettek volna? Életemet, a nagyobbik lányt fel kellett áldozni, különben mindenki éhen hal.

      Életem rettentő dühös lett. Annyira megszerette Diabáz főztjét, hogy esze ágában se volt holmi bugris sárkánnyal elmenni, és rézpikkelyeit fényesítgetni, fejét vakargatni egész nap. (Ugyanis az dajkamese, hogy a sárkányok felfalják a királylányokat; ők a rebarbarapitét és az ánizspálinkát kedvelik, utóbbitól tudnak olyan szép kék lángot fújni.)

      Diabáz viszont időközben Életemet szerette meg. Imádta elnézni, ahogy a lány a főztjétől napról napra jobban gömbölyödik. El is döntötte magában, hogy nem hagyja annyiban a dolgot, de egyelőre nem jutott eszébe semmi megoldás. Kint üldögélt a pajtában késő este, és elkeseredetten törte a fejét, miközben a többiek a házban zokogtak, amikor egyszer csak észrevette, hogy valami mocorog a sarokban. Csak nem egy kerti pele? Rémülten talpra ugrott, mivel a küklopszok rettegnek a peléktől, de aztán, amikor jobban megnézte, látta, hogy csak a régi sporttáskája az, ami mozog. Eszébe jutott, hogy egykor ebbe tette a villámköteget, amit Héphaisztosz műhelyéből emelt el, amikor világgá ment. Abban a pillanatban rájött, hogy mit is kell tennie. Hát nem erről szóltak a mesék, amiket régen Dolomit bácsitól hallott? Itt a hőstett, amire mindig vágyott. Holnap meg fog küzdeni a sárkánnyal. Az elhatározástól annyira megnyugodott, hogy a puha, illatos szénán hanyatt dőlve el is aludt néhány percen belül.

      Másnap reggel aztán kikötözték Életemet egy sziklához, és otthagyták egyedül. Diabáz elrejtőzött egy közeli galagonyabokorban.

      Nemsokára megjelent a sárkány, leszállt a szikla mellett, és hatalmas szárnyát összecsukva a lányhoz lépkedett.

      – Nem akarok veled menni! – kiabálta Életem nagy mérgesen.

      – Pedig fogsz – dörmögte a sárkány óvatosan, nehogy véletlenül lángot fújjon rá, hiszen az előbb hörpintett fel egy hektó ánizspálinkát.

      – Miért?! Miért, miért, miért?!!! – sikoltozott Életem, és a dühtől a gránátalmánál is vörösebb lett az arca.

      – Hogyhogy miért? – csodálkozott a sárkány. – Hiszen ez a hagyomány. Minden sárkánynak szüksége van egy királylányra. Khmm... esetleg parasztlányra – igazította ki magát –, hogy rendben tartsa a barlangját, fényesítse rézpikkelyét, vakargassa a fejét. Tudod, milyen idegesítő tud lenni az állandó viszketés? Már egy éve nem vakarta meg senki a fejem.

      – Én juszt se fogom – jelentette ki Életem. Azután még saját maga számára is meglepő módon hozzátette:

      – Diabázt szeretem, és hozzá akarok menni.

      Azzal sírva fakadt, mert eszébe jutott Diabáz gyönyörű, nefelejcskék szeme, majd mindjárt utána híres csokoládétortája, amiből ő már soha többé nem ehet, ha a sárkány elviszi innen.

      – Mind ezt mondjátok – tört ki az elkeseredés a sárkányból. – Hol Diabázhoz, hol a szomszéd fiúhoz... Hát énvelem mi a baj? Engem nem lehet szeretni?

      Életem elhallgatott, mert egy kicsit megsajnálta a sárkányt. Azt nem vette észre, hogy az csak megjátssza magát. Igazából nem is szeretetre vágyott, csak egy házvezetőnőre, mert az utolsó királylány, akit elragadott, már eléggé megöregedett és reumás is lett, úgyhogy a sárkánynak tavaly nyugdíjaznia kellett.

      – Akkor se mehetek veled – suttogta a lány, némi lelkifurdalástól gyötörve. – Keress valaki mást.

      – Egy nagy nyavalyát keresek! – fortyant fel a sárkány. – Te jössz velem, és passz.

      Azzal karmaival már nyúlt is a kötél felé, hogy szétszakítsa, és Életemet a hátára véve hazarepüljön.

      Na, ezt már nem nézhette tétlenül Diabáz. Előlépett a bokor rejtekéből, és előkapta Zeusz ficergő-mocorgó villámait. Kihúzott egyet a kötegből, és rákiáltott a fenevadra:

      – Ne merj hozzányúlni te szörnyeteg, vagy megjárod!

      A sárkány megfordult. Elég nehezen sikerült, mivel olyan hosszú volt fejétől a farkáig, mint egy kamion.

      – Ki a szörnyeteg?! – bődült fel paprikásan, mert nem szerette, ha a fajtájára utaltak.

      Majd valamivel higgadtabban folytatta:

      – Te vagy Diabáz, ha nem tévedek.

      – És ha igen? – nyelvelt a fiú, aki villámokkal a kezében egész bátornak érezte magát.

      – Na, most már elegem van ebből a cirkuszból! – vesztette el türelmét a sárkány, és a levegőbe emelkedett. – Akárki is vagy, most véged!

      Diabáz ekkor elhajította az első villámot, ami levágta a sárkány egyik karmát. A sárkány meglepődött, mert úgy tudta, semmi se fogja rézkarmát, rézpikkelyét. Nem is bánta nagyon, mert ánizspálinkától teli hassal amúgy is nehezére esett a pedikűr. Nehézkesen megfordult a levegőben, és a fiúra támadt.

      Diabáz eldobta a második villámot. Ez beleállt a sárkány farkába, úgyhogy az felüvöltött fájdalmában és kitért balra. De nem hagyhatta, hogy legyőzzék, hiszen még sosem vesztett párviadalt, ezért újra a fiú fölé siklott, és megpróbálta egy nagy lángcsóvával elégetni. Ám nem tudta, hogy a küklopszokat nem fogja a tűz – különben hogy is tudnák megenni a tüzes láva-levest –, úgyhogy Diabáz sértetlenül megúszta. Sikerült egy újabb villámmal eltalálnia a fenevadat, s ezúttal kilukasztotta a szárnyát.

      Ahogy a sárkány meghallotta a lyukon átsüvítő szelet, már tényleg kezdett megijedni.

      Kétségbeesett erővel újra meg újra a fiúra támadt, de az mindegyik támadást sikeresen hárította. A sárkány nemsokára úgy nézett ki a pikkelyei közé fúródott villámokkal, mint egy rézszínű tűpárna.

      Végül aztán, épp mielőtt Diabáz kifogyott volna a munícióból, feladta a küzdelmet. Lyukas szárnnyal, féloldalasan bukdácsolva a levegőben, szégyenszemre haza kellett repülnie. Soha többé nem tért vissza arra a vidékre.

      Diabáz meg egyszerűen szétszakította a kötelet, amivel Életemet a sziklához béklyózták, és megcsókolta a lányt. Aztán elmondták egymásnak az összes badarságot, amit a szerelmesek egymásnak mondani szoktak, majd kézen fogva hazamentek a kis, eperszínű házba.

      Aranyom, Apjukom meg a lányok anyja annyira megörültek, hogy visszakapták Életemet, hogy cseppet se bánkódtak a hatalmasra nőtt küklopsz-vőlegény miatt. Az elmúlt évek alatt egyébként is úgy megszerették a fiút, mintha a sajátjuk lett volna.

      Miután megtartották a kézfogót, Diabáz felvette a Villámhajigáló családnevet, és beiratkozott cukrász és szakács szakra a Pallasz Akadémiára, ahol a szigeten a tudományok mellett a mesterségeket is oktatják. Olyan híres séf lett belőle, hogy az istenek királya meghívta az Olümposzra főszakácsnak. Attól kezdve aztán Életem az istenek asztalánál fogyaszthatta férje főztjét, amit a világon mindennél jobban szeretett – persze csak a férje után.

      Mondhatnám, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak, de igazából nem is haltak meg, mert Zeusz egy év végi jutalmazásnál mindkettőjüket halhatatlanná tette. Hiszen ő a földkerekség legnagylelkűbb munkaadója, akinek Diabáz örömmel dolgozik, amíg csak világ a világ.