Hohohó! Mondhatom, állt a bál az alsó-petúniai udvarban. Az apró termetű, gömbölyded Rudolf király, akár a pingpong labda, bőszen pattogott ide-oda a hálószobában, míg szívének s országának királynéja a tükör előtt ülve hosszú, gesztenyebarna haját fésülgette.

      – Rudi lelkem! Nem kellene annyira felfújnod a dolgot – nyugtatgatta férjurát, miközben végighúzta hullámos haján gyöngyházberakásos fésűjét.

      – Felfújni? Felfújni?!! – gurult még inkább méregbe a mi tagadás, meglehetősen hörcsög természetű Rudolf király. – De szívecském, az a galád Milán egyszerűen ellopta a tulipánhagymáimat. Pontosabban – tette hozzá sötéten –, ellopatta. Biztos vagyok benne, hogy Árgus kém keze van a dologban.

      – Semmiben sem lehetsz biztos, lelkem – húzta végig ismét a fésűt szikrázó haján Hanna királyné. – A kertészeink megesküdtek mindenre, ami szent, hogy nem tette lábát idegen a virágházba. Az új varázs-riasztócsengő se jelezte, hogy valaki láthatatlanul be akart volna osonni az ajtón.

      A királyi pár vitájának tárgya természetesen az újfajta, frissen nemesített honi tulipán volt, melyek gyönyörű, búzavirágkék szirmain finom csipkemintaként rajzolódtak ki az ibolyakék erek. Rudolf király abban reménykedett, hogy segítségükkel a legközelebbi virágvásáron megtöri Milán király évek óta tartó diadalmenetét, és idén végre alsó-petúniai tulipán nyeri el a fődíjat.

      – Nem lehet, hogy valahová csak elpakolták azokat a hagymákat? Tudod, milyen rendetlenség van néha a virágházban. Itt egy üres virágcserép, ott egy zacskó varázstápsó...

      – Az ki van zárva, szívecském. A főkertészünk tisztában van vele, milyen fontosak azok a hagymák. Hogy milyen fontos nekem... khm, nekünk, alsó-petúniaiaknak, hogy egyszer végre a mi gyönyörű himnuszunk csendüljön fel a díjátadás alatt, és ne Milánék borzalmas kakofóniája. Olyan, mintha egy majom szerezte volna a zenéjét, aki beszabadult a konyhába a fazekak és serpenyők közé – tette hozzá, és megvetően szipákolt egyet.

      – Valahol meg kell lenniük azoknak a hagymáknak. Holnap majd utánuk nézek – zárta le a vitát szelíden a királyné. – De most bújjunk ágyba, lelkem!

      Azzal a fésűt letéve a lámpához lépett és lekapcsolta a villanyt.

      Ám a tulipánhagymák másnap se kerültek elő, pedig Hanna királyné saját kezűleg kutatta át a virágház minden egyes négyzetcentiméterét. S minél inkább úgy tűnt, hogy tényleg lábuk kelt a féltett hagymáknak, a kertészeknek annál inkább megelevenedett az emlékezete. Előbb csak néhányan mondogatták, hogy aznap mintha mégis láttak volna alkonyatkor egy gyanús alakot a virágház körül oldalogni, majd egy pálfordulással a korábban még ennek ellenkezőjét állítók is csatlakoztak ehhez a véleményhez. A végén már senki se kételkedett abban, hogy sötét ármány áldozatai lettek, s a kétségkívül első díjra esélyes virághagymákat a szomszéd királyság embere lovasította meg.

      Rudolf király addigra már annyira belelovalta magát a méregbe, hogy még felesége se tudta lecsillapítani.

      – Ezt meg fogja keserülni Milán – fuldokolt a haragtól. – Csak nem hiszi az a körmönfont gazember, hogy megúszhatja? Hol van királyi írnokom? Fussatok érte, ízibe! – kiáltotta paprikapirosan az udvaroncoknak.

      Azon nyomban le is diktált az írnoknak egy hosszú hadüzenetet, mellyel másnap hajnalban lovas futár vágtatott át Felső-Petúniába. (Az internet, azt hiszem, valamiért épp nem működött.)

      Milán király irgalmatlan kopácsolásra riadt. Amikor kinézett az ablakon, meglátta a futárt, aki a nyeregben ülve épp a hadüzenetet szegezte ki a palota ajtajára. (Kicsit jajgatott is, mert ráütött a kalapáccsal a hüvelykujjára.) A király gyorsan leszalasztott egy lóti-futi gyereket, hozza tüstént elébe a papírost. Amint elolvasta a hadüzenetet, elfehéredett. De nem a félelemtől, hanem a haragtól.

      Igaz ugyan, hogy néha elküldte Árgus kémet, szimatoljon körbe; hányszor öntözik Rudolf király udvarában a tulipánokat, milyen földet használnak, satöbbi, de lopásra sose vetemedett volna. Hogy meri őt ilyen súlyos bűnténnyel vádolni Alsó-Petúnia ura?

      – Most mi lesz velünk, drágám? – kapott a szívéhez Rozi királyné, amikor elolvasta a hadüzenetet. – Rudolf olyan vehemens természetű. A virágaiért meg egyenesen ölni tudna.

      – Nem jobban, mint én a becsületemért – vágta oda Milán király, és vérmesen megpödörte a bajuszát.

      – Ne beszélj butaságokat, drágám! – jajongott a királyné. – Csak ostoba félreértés az egész. Biztosan el lehet simítani.

      Szó szót követett, de bárhogy próbálta nyugtatni a férjét, csak olaj volt a tűzre. Milán király végtelenül jámbor ember volt, ritkán gurult méregbe, de ha egyszer mégis, akkor amúgy kunkori bajsza égnek állt, mint a vasvilla, a szeme pedig villámokat szórt, senki se állhatott meg előtte remegő lábak nélkül.

      Az lett a vége, hogy ő is futárt menesztett, tudatni Rudolf királlyal, hogy hadüzenet elfogadva, készítheti a seregét, mert három nap múlva a Lúdláb mezőn a becsület nevében megütköznek. Slussz, passz.

      Habakuk és Samu a varázslaborban kobakjukat az asztal fölött egymásnak döntve izgatottan tárgyalta a történteket, amikor bordó süvegét a hóna alá csapva belépett Benedek mágus.

      – No, fiúk, ilyet még az öregapám se pipált – vakarta a feje búbját gondterhelten. – Muszáj lesz valamit kifundálnom, nehogy vér hulljon pár szál virág miatt. De szükségem lesz a segítségetekre – nézett a gyerekekre. – Habakuknak ki kell derítenie, mi történt azokkal a nyavalyás tulipánhagymákkal, különben Rudolf király sosem hiszi el, hogy nem Milán király a ludas az eltűnésükben. Te pedig, Samu fiam, nekem fogsz segíteni – pillantott szöszke inasára. – Muszáj lesz valami alkalmatos varázslatot találnunk a könyveimben, hogy meggátoljuk ezt a fránya háborút.

      Habakuk még aznap álruhát öltött (ami annyit jelentett, hogy levette a fejéről a koronát), majd vonatra szállt, hogy beálljon kertészinasnak az alsó-petúniai udvarban.

      Fel is vették rögtön, mert a virágszerető Rudolf király kertészetében mindig hiány volt dolgos kezekben. Ásott, kapált, gyomlált is szorgalmasan, igazán nem lehetett rá panasz. Már harmadik napja dolgozott ott, ám egészen addig hiába szimatolt körbe, semmi nyomra nem akadt. Mindenki csak azt bizonygatta, hogy biztosan Milán király embere lopta el a hagymákat. Hiszen voltak, akik látták is a virágház felé sompolyogni; egyesek szerint magas volt, vékony és rossz arcú, mások szerint viszont köpcös és jól öltözött. Még össze is verekedtek rajta, az udvari orvos alig győzte ragtapasszal a sebeket.

      Bár a hadüzenetben megszabott határidő szerint aznap délután ütköztek volna meg a seregek, a királyfi még mindig nem adta fel a reményt, hogy fényt derítsen a rejtélyre. Épp térden állva gyomlálta a virágágyásokat a belső udvaron, miközben azon járt az esze, hol kereshetné még a tulipánhagymákat, amikor valaki parancsoló hangon leszólt neki az emeletről.

      – Hé, te fiú! Hozz fel azonnal egy locsolókannát a szobámba!

      Habakuk felpillantott, és egy gőgös arcú kislányt pillantott meg az egyik erkélyen.

      – Talán hozzá tehetnéd, hogy kérlek szépen! - kiáltotta fel neki, mert apja udvarában mindig udvariasan bántak az emberekkel.

      – Ne pimaszkodj, csak hozd azt a kannát! – válaszolta fensőbbségesen a lány, és visszahúzódott a szobába.

      Habakuk magában morogva megtöltött egy kis bádogkannát vízzel, és felvitte az emeletre. Amikor belépett a szobába, a lány az ablakra mutatott, ahol két virágcserép állt.

      – Öntözd meg azokat a virágokat nyomban! De nehogy túl sok vizet adj nekik, alig néhány napja hajtottak ki.

      – Milyen szépek! – jegyezte meg a királyfi rápillantva a virágokra, majd a meglepetéstől rögtön el is állt a lélegzete. A kis tulipánok bársonyos, búzavirágkék szirmait ibolyaszín erek hálózták be.

      – Hát ezeket meg honnan szerezted?

      – Egy fiók alján találtam a hagymákat a virágházban – legyintett a lány. – Tudod, magániskolába járok, s hétvégén, amikor itthon vagyok, szeretek kertészkedni. Ebben apámra ütöttem.

      – Miért, ki a te apád? – kérdezte gyanakodva Habakuk.

      – Hát a király, te buta! – kacagott a lány, s a kacagástól, mely felderítette arcát, már nem is tűnt olyan gőgösnek. – Hogyhogy nem ismersz engem? Fruzsina királylány vagyok.

      – Csak néhány napja álltam be ide dolgozni – vallotta be Habakuk. – Egész pontosan mikor ültetted el a hagymákat?

      – Múlt hétvégén, amikor itthon voltam – csacsogta Fruzsina. – Ugye, milyen nagyra nőttek azóta?

      – Senkinek se szóltál arról, hogy elvetted a hagymákat a fiókból?

      – Ugyan miért kellett volna szólnom bárkinek is? Hisz a király lánya vagyok! – vetette fel a fejét. – Egyébként is meglepetésnek szántam. Holnap lesz édesapám neve napja, a tulipánokkal szeretném felköszönteni.

      – Ej, Fruzsina királylány! – ingatta a fejét elkeseredetten Habakuk. – Tudod, mit tettél? Hát nem hallottad, hogy a virágok miatt még ma kitör a háború Alsó- és Felső-Petúnia között? Talán épp most ütközik meg egymással a két hadsereg. Én Milán király fia vagyok, azért küldtek ide, hogy kiderítsem, hová tűntek a tulipánhagymák.

      A királylány nagyon elszégyellte magát, amikor meghallotta milyen kalamajkát okozott a virágokkal. Hiszen nem szokott ő államügyekkel foglalkozni, csak fél füllel figyelt oda, amikor a háborúról beszéltek. De szó, mi szó, fürgén járt az esze, tüstént hóna alá kapta a tulipános cserepeket, és rendelt egy taxit a palota elé. Amint a kocsi megérkezett, extra borravalót ígért a sofőrnek, és Habakukkal együtt beszállt. A taxi füstölgő kerekekkel kilőtt. Hátha még nem késő megakadályozni az ütközetet, hátha még időben odaérnek a Lúdláb mezőre.

      Addigra persze a két sereg már felállt egymással szemben. A katonák felvették a küzdelemhez szükséges lovagi páncélokat, de bizony csikorogtak, nyikorogtak bennük, ha csak lépést is tettek, mert hiába olajozták meg az illesztékeket, több száz éve senki se használta őket, így meglehetősen berozsdásodtak.

      Milán királynak rögtön fejfájása lett a sok csikorgástól, nyikorgástól, Rudolf király meg alig látott valamit, mert a sisak túl nagy volt a fejére, s folyton az orrára csúszott. De azért mindketten roppant harciasan trónoltak rúgkapáló ménjeik nyergében.

      A nagy izgalomban senki se figyelt fel arra a kis mezőgazdasági repülőgépre, ami elhúzott a szemben álló csapatok feje felett, s mindkettőre finom párát permetezett. A pára szinte azonnal szét is szóródott a levegőben, a legtöbben észre se vették. Mielőtt még a gép egy félfordulatot téve eltűnt volna, egy bordó süveg és egy szőke üstök villant meg az ablakában.

      Egészen addig mindkét seregnek nagy volt a mellénye, de nagy ám! A katonák csak úgy duzzadtak az erőtől és az önbizalomtól, meg voltak győződve róla, hogy ők most aztán elpáholják az ellenséget. Mit elpáholják, földbe döngölik azt a ványadt társaságot. Harciasan hozzáütögették a kardjaikat a pajzsaikhoz, és válogatott sértéseket kiáltoztak a szemben állók felé.

      – Him-pel-lé-rek! Him-pel-lé-rek! – skandálta az egyik oldal.

      A szemben állók erre nem voltak restek spenóthuszárnak és macskajancsinak titulálni őket.

      Ám alighogy a permet elérte a harcosokat, egyből hanyatlott a lelkesedés. A katonák szemében egyszerre úgy tűnt, mintha az ellenség emberei hirtelen egy fejjel magasabbra nőttek volna. Sőt, nem is csak egyszerűen megnőttek, valóságos óriásokká váltak, akik vérszomjasan vicsorogva meresztették rájuk a szemüket. Hatalmas szemfogaik úgy villogtak a napsütésben, akár a tigriseké.

      Egyszer csak valaki felkiáltott az elcsöndesedett tömegben:

      – Meneküljünk! Hiszen ezek emberevő óriások!

      No, erre hátat fordított egymásnak a két sereg, s uccu neki, fejvesztett menekülésbe kezdtek. Szanaszét dobálták a fegyvereiket, s az a sok csikorgó, nyikorgó vasember, bizony, ha ezren voltak, hát ezeregyfelé futottak. Meglehet, akad köztük olyan, aki azóta is szalad.

      Csak Milán király és Rudolf király maradt becsületből a csatamezőn, ámbár mindkettőnek remegett a térde a kengyel felett.

      Akkor ért oda nagy dudálások közepette a taxi. Habakuk és Fruzsina kipattantak belőle, s a papájukhoz szaladtak.

      – Apuskám! – kiáltotta a királylány. – Kérlek, bocsáss meg! Az én hibám az egész. Még a múlt héten elültettem ezeket a tulipánokat, – emelte magasba a két cserepet –, hogy felköszönthesselek a névnapodon. Most már tudom, szólnom kellett volna előtte a főkertésznek.

      Rudolf király mélyen elvörösödött, és lehajtotta a fejét.

      – Drága barátom – fordult röstelkedve Milán király felé –, azt hiszem, tartozom egy bocsánatkéréssel. Igazán nem tudom, hogy verhetett fészket fejemben a szégyenteljes gondolat, hogy egy király tulipánlopásra vetemedik.

      Milán királyból addigra elszállt minden harag. Megkönnyebbülten felsóhajtott, s örömmel nyújtott baráti kezet a szégyenkező kollégának. Tüstént meg is hívta Fruzsinát és édesapját vacsorára a felső-petúniai palotába.

      Gábriel főszakács elsőrangú csülkös babfőzeléke után néminemű jó vörösborokat hörpintve a két uralkodó tüzetesen megvitatott minden múltbéli sérelmet, s végérvényesen kibékült. Még egy államközi együttműködést is aláírtak, melynek tárgya a tulipánnemesítés volt. Elhatározták, hogyha gyümölcse, pontosabban virága lesz az együttműködésnek, a két ország közösen nevez be a legközelebbi vásárra.

      Néhány ajtónálló állítása szerint azután még további pókhálós palackokat rendeltek fel a borospincéből, s egész éjjel egymás vállát átkarolva bordalokat énekeltek – meglehetősen hamisan.

      Bár én ezt az ajtónállók helyében nem verném nagydobra, hiszen Milán király többek között a helyi Antialkoholista Liga elnökeként is kivívta mindenki tiszteletét.