Zoé kinyitotta a szemét. Bár nem tudta, de épp aznap lett kilenc éves. Zoé egy barlangban lakott egy nimfával, és azért nem tudta, hogy aznap van a születésnapja, mert talált gyerek volt.

      Maia, aki örökbe fogadta, már legalább százszor elmesélte neki a történetet, hogy találtak rá csecsemő korában a delfinek a tengeren, ahol egy szál egyedül hánykolódott egy mentőcsónakban. A delfinek, akik a sziget hivatalos vízi mentői voltak, az orrukkal kitolták a csónakot a homokos partra. Ott éppen Poszeidónnak, a tenger istenének hétezredik házassági évfordulóját ünnepelték Kalliszté lakói. A vendégek közt mindenféle lény előfordult: nimfák, faunok, küklopszok, kentaurok, emberek, és persze istenek meg istennők. Maia nimfa is jelen volt, és azonnal beleszeretett a pufók, vörös hajú kisbabába. Mindenki tudta, hogy régóta vágyik egy kislányra, így hát Zeusz, az istenek királya azonnal rábízta a gyermeket. Egykor őt is az örökifjú nimfák nevelték fel, ezért tudta, hogy a kicsi jobb kezekben nem is lehetne.

      Szombat reggel volt, és Zoénak sehogy sem akaródzott felkelnie, bárhogy nógatta nevelőanyja. Azt tervezgette az ágyban, mit csináljon aznap. A takarítást ugyan nem ússza meg, gondolta, de utána átmehetne játszani Dirkéhez és Meliához, a legjobb barátnőihez, akik egy közeli ligetben laktak.

      Esetleg megkereshetné Nephelét, hogy a mezőn hanyatt fekve együtt nézzék a felhő-bábszínházat. Nephelé ugyanis mozgó állatfigurákká tudta varázsolni a felhőket az égen. (Kivéve a bárányfelhőket, mert azok csak bárányokká voltak hajlandóak változni.) Azt állította, elég ha csak rágondol egy állatra, mondjuk egy medvére, és a felhő máris medve alakúvá változik. Két lábra áll, vicsorog és a mancsaival hadonászik. Egyszer annyira élethűre sikerült a mutatvány, hogy még a méheket is összezavarta. Azt hitték, a felhőmedve el akarja lopni a kaptárból a mézet, és dühös zúgással rátámadtak. Ám az olyan magasan volt, hogy a méhek kis szárnyaikkal nem tudtak odáig felrepülni. Félúton kifulladtak, és vissza kellett fordulniuk.

      Zoé rettenetesen irigyelte Nephelétől ezt a képességet. Ami azt illeti, már minden korabeli gyereknek volt a környéken valami tehetsége vagy csodás képessége, csak neki nem.

      Ugyanis, mióta a három agg sorsistennő, a Moirák elolvasták a Száz legszebb népmese című könyvet, azóta afféle tündérkeresztanyákként minden kisbabának adtak valami kiemelkedő vagy csodás képességet a szigeten. Mostanra már egész Kalliszté tele volt repülő faunokkal, táncos lábú kentaurokkal, gyönyörű énekű libapásztorlányokkal, vagy extra gyors növekedésű aranyhajat viselő kis nimfákkal.

      Persze, akadtak vicces képességek is. Ilyenkor a Moirák azzal védekeztek, hogy unják mindig ugyanazokat az adományokat kiosztani. Volt például egy királyfi, aki ha kifújta az orrát, olyan zápor kerekedett, hogy mindenki bőrig ázott a környezetében, ezért a szülei állandóan egy vastag, piros sálat tekertek a nyakára, nehogy megfázzon. Vagy ott volt az a kislány, aki csak dalban tudott beszélni. A hosszabb mondandókat ráadásul operaáriaként adta elő. A szülei már attól féltek, ilyen bosszantó tulajdonsággal sose tudják férjhez adni.

      Maia odakiáltott Zoénak, hogy elmegy felmosóvízért a patakhoz, a kislány meg végre felkelt. Kiült egy bögre tejjel, és a tegnapi sütemény maradékával a barlang előtti sárga fenyőfaasztalhoz reggelizni.

      Egyszer csak egy nagy, fekete-fehér tollú szarka röppent eléje a fáról.

      – Jó napot! – köszönt a madár udvariasan, pedig a szarkák általában nem ismerik az illemet. – Megeszed még azt a kis szilvás lepényt?

      Zoé hitetlenkedve rámeredt, de aztán azt gondolta, hogy csak a képzelete játszik vele, és visszafordult a reggelijéhez.

      – Na, mi van, a füleden ülsz? – mondta pofátlanul a szarka, és megbillegette a farkát.

      Ami azt illeti, ez a hangnem már inkább illett egy szarkához, akiknél szemtelenebb jószágok nem lakták a barlang körüli erdőt.

      – Te beszélsz? – kérdezte meghökkenve a kislány.

      – Naná, majd havasi kürtön játszom – felelte epésen a szarka. – Nem tudom, mi ebben a furcsa.

      – Eddig még soha sem értettem, mit beszélnek az állatok – jegyezte meg csodálkozva Zoé.

      – Az a te dolgod. Véletlenül nem ma lettél kilenc éves?

      – Nem... vagyis nem tudom – bizonytalankodott a kislány. – Maia szerint körülbelül egy hónappal ezelőtt lehetett a születésnapom, de a pontos dátumot ő sem ismeri. Tudod, talált gyerek vagyok.

      – Akkor biztos, hogy ma van az igazi születésnapod. Nyilván a Moirák ajándékáról van szó – jelentette ki a madár, és félrehajtott fejjel szemügyre vette a lepényt.

      Zoé még mindig kábultan a meglepetéstől elé tolta, mire a madár kényeskedve csipegetni kezdte.

      – Mindig is azt gondoltam, hogy kivételesen szép színe van a hajadnak. Ha jól emlékszem, ezt az árnyalatot tiziánvörösnek hívják. És a ruhád is nagyon bájos – csevegett evés közben a szarka.

      Zoé kezdte megkedvelni.

      – Nem vakargatnád meg egy kicsit a tarkóm? – nyújtotta oda a fejét reménykedve a madár.

      Zoé udvariasan megvakargatta.

      – Ó, ez jól esik – nyögdécselt a szarka a szemét félig behunyva. – Nagyon köszönöm. Már tegnap óta viszket. Talán azt jelenti, hogy látogatóm lesz. Esetleg pénz áll a házhoz. No, nem mintha anyagias lennék! Csak szívesen díszítem csillogó pénzérmékkel, gyűrűkkel, egyebekkel a fészkemet. Szeretem a kreativitást a lakberendezésben. Apropó, Agamemnón vagyok. De te szólíthatsz Meminek is.

      Megfordította a maradék lepényt, és reménykedve alánézett, mintha az egy korhadt fadarab lenne, ami alatt csak úgy nyüzsögnek a finom, kövér kukacok.

      – Tudod, a szarkáknak általában olyan nevet adnak a szüleik, mint Odvas vagy Bogyó – folytatta –, de én egyszer találtam – kicsit megnyomta a szót – néhány lapot az Iliászból, és megtetszett benne ez a név. Agamemnón – bekapta az utolsó falatot – egy híres király volt. Úgy éreztem, illik hozzám a név, ezért felvettem. Most mennem kell! De még biztosan találkozunk, nem messze innen lakom. S ha akadna néha egy kis száraz kenyérhéj vagy sajt, kérlek gondolj rám!

      Azzal megint megbillegette a farkát, és elrepült.

      Reggeli után Zoé sétálni indult az erdőben. Gondolta, kipróbálja új képességét. Ahogy bandukolt a fák alatt, észre is vette, hogy mintha valami állandó morajlást hallana. Mint amikor valahol messze egyszerre sokan beszélnek. Néha pár hangosabb szót is el tudott csípni, mint például „Zeusz villámaira, egy héja!” vagy „Megeszed még ezt a szöcskét, drágám?” vagy „Büdös kölykök, másztok vissza azonnal a fészekbe!”.

      Megállt az ösvény közepén. A lába előtt egy galacsinhajtó bogár erőlködve görgetett egy nála jóval nagyobb ürülékgolyót. Zoé hallotta, ahogy nagyokat nyög. Leguggolt mellé a földre.

      – Segíthetek? Szívesen gurítom helyetted – ajánlotta.

      A bogár megállt egy percre. Felnézett rá, és megtörölte a homlokát.

      – Ez nagyon kedves tőled, de inkább majd magam. Nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Versenyzünk, hogy ki tud több galacsint gyűjteni, és én még soha nem nyertem. Pedig ebben a hónapban egy gyönyörű, tágas lakás a díj. Annak a fának a gyökerei közt van – bökött az egyik mellső lábával egy csinos égerfára, ami néhány méterre állt tőlük. – Tudod, nősülni készülök, és kell a hely a gyerekeknek – hajtotta le a fejét szemérmesen.

      – Nem is igaz – szállt le mellettük a jázminbokorra egy lepke. – Ez a féleszű álomvilágban él – fordult a kislányhoz. – Senki se fog hozzámenni, hiszen még a ganajt se tudja szabályosan görgetni.

      – Miért, mi a baj vele? – érdeklődött Zoé, aki szerint a galacsinhajtó bogár nagyon takaros kis golyót gurított maga előtt.

      – Hát nem látod? – méltatlankodott a lepke. – Hiszen nem fejjel lefelé hajtja. Ez szabálytalan. Mióta világ a világ, a galacsinhajtó bogarak fejjel lefelé, a hátsó lábukkal gurítják a galacsint. Őt megint ki fogják zárni a versenyből.

      A galacsinhajtó bogár lehajtotta a fejét.

      – De így sokkal könnyebb. Még gyerekkoromban jöttem rá. Csak hát a megszokás, a hagyományok... érted? Mindig nehezen fogadják be az új dolgokat.

      Zoé azt mondta, érti, és felállt. Pedig dehogy is értette. Hát nem mindegy, hogy fejjel lefelé, vagy felfelé görgetik azt a galacsint? Fő, hogy eljusson oda, ahova kell.

      Elköszönt és továbbment. Addigra már az erdő hangja számára nem csak egyfajta megnyugtató zsongás volt, hanem sok ezer élőlény tisztán kivehető, egymásba fonódó beszéde.

      Egyszer csak mintha valahonnan gyereksírást hallott volna. De nem is annyira gyerekhang volt az, inkább valami állaté. Talán farkaskölyöké? Vagy hiúzé?

      Elindult a hang forrása felé, óvatosan kerülgetve a szúrós galagonya- és szederbokrokat.

      Egy kis domb előtt nemsokára észrevett egy üreget. Biztosra vette, hogy innen jött a sírás, ami – talán a zajtól, amit csapott –, most abbamaradt. Odament a lyukhoz, és letérdelt.

      – Hahó, van ott valaki? – kiáltott bele az ásító feketeségbe.

      Szipogást hallott, meg valami motoszkálást, aztán egyszer csak felbukkant egy idegesen szimatoló orrocska, és két apró, csillogó gombszem. Az állatkölyök rövid, barna szőre a torka alatt csinos, fehér mellénykébe ment át.

      – Hát te ki vagy? És mi vagy? – kérdezte tőle kíváncsian.

      – Pikkpakknak hívnak. És természetesen – mondta méltóságteljesen a kölyök –, vadászgörény vagyok. Nincs nálad valami ennivaló? – érdeklődött mohón. – Mármint hús. Vagy tej. Vagy tojás.

      – Sajnos, nincs. Micsoda név az a Pikkpakk?

      – Anyukám nevezett így el. Azt szokta mondogatni, hogy kettőt se pislant, és én már pikkpakk, ott se vagyok.

      Lehorgasztotta a fejét.

      – De már két napja nem láttam az anyukámat, és nagyon éhes vagyok.

      Újra sírni kezdett.

      A kislány tanácstalanul nézte.

      Ekkor felettük egy ágra rászállt egy vadgalamb.

      – Mondtam neki, hogy az anyja nem jön vissza. Úgy végezte, akár az apja, egy csapdában. Láttam.

      – Hazudsz! – ugrott felé Pikkpakk mérgesen, mire a galamb rémülten felrebbent.

      – Ha az anyukád eltűnt, nem maradhatsz itt egyedül. Nem él a környéken rokonod? Egy nagybácsi vagy nagynéni? – kérdezte Zoé gyöngéden.

      – Nincs senkim – sóhajtott fel a kicsi. – A családomban mindenki egyke volt.

      – Akkor gyere velem – indítványozta Zoé. – Maia biztosan nem fogja bánni, hiszen engem is befogadott. De messze lakunk, legjobb lesz, ha viszlek.

      Pikkpakk rögtön a nyakába mászott, és boldogan köré csavarodott. A szőre puhán csiklandozta, kicsit olyan volt, mintha meleg szőrmegallért viselne. Erre azonban nem szívesen gondolt, mert sejtette, hogy a kölyök anyja és apja is szőrmeként végezte.

      – Mmm, jó szagod van, mint az anyukámnak. – mormogta elégedetten a kölyök.

      Zoé nem túlzottan örült annak, hogy egy görényhez hasonlítják a szagát.

      Otthon Maia zsörtölődött ugyan, hogy nem szeretné, ha bolhák ugrálnának a szép, tiszta barlangjában, de rögtön beleütött két nyers tojást egy tálba, és letette Pikkpakk elé a földre, aki rögtön rá is vetette magát.

      A nimfa cseppet se csodálkozott, amikor Zoé elmesélte, hogy reggel óta érti az állatok beszédét. Meg is könnyebbült, hogy ezt, és nem valami rémesen bosszantó képességet kapott a gyerek.

      Másnaptól aztán gyökeresen megváltozott a kislány élete. Ki tudja hogyan, de pillanatok alatt elterjedt az erdőben a hír, hogy érti az állatok beszédét, s attól kezdve nem volt megállás.

      Csak úgy dőltek hozzá a segítségre szoruló betegek. A barlang előtti terasz folyton napszúrást kapott varangyokkal, törött lábú nyulakkal és köhécselő énekesmadarakkal volt tele.

      Nem csoda, hogy Zoé néha azt se tudta, hol áll a feje. Mint például néhány héttel később, egy szép, nyári napon. Már kora reggel egy agyrázkódást szenvedett borz tántorgott elő az erdőből. Őt a kislány bevitte a barlangba, s mivel tudta, hogy csöndes, sötét helyre van szüksége, ágyat vetett neki a szekrény aljában – sajnálatos módon pont Maia legszebb abroszán.

      Ezután meg kellett etetnie langyos kecsketejjel a két napja talált, elárvult őzgidát. Majd jött egy róka, akinek a foga fájt. Neki cérnát kötött a fájós fogára, a cérna végét a kilincsre kötötte, és jól becsapta az ajtót.

      Közben a három süldő vadmalac, aki gyomorrontás elleni szer miatt jött hozzá, rátalált Maia legjobb borára, és mind benyakalta. Most részegen tántorogtak össze-vissza, és azt visítozták, hogy „Nem félünk a farkastól! Nem félünk a farkastól!”, míg Zoénak bele nem fájdult a feje.

      Ott volt még ráadásul egy vemhes sün, aki, ki tudja miért, Hermész szárnyas sapkáját nézte ki szülőszobának, és belefialt négy rózsaszín, puha tüskéjű kölyköt.

      Hermész Maia felnőtt fia volt, és épp akkor látogatta meg az anyját. Azért volt szárnyas sapkája (sőt, szárnyas saruja is), mert ő volt Zeusz hírnöke. Ha az istenek királya rábízta, hogy hirdesse ki a legújabb rendeletét, akkor ő csak felvette a szárnyas sapkát és sarut, és hipp-hopp, már fel is szállt az Olümposz hegyről, ahol a többi istennel lakott.

      Körberepülte a szigetet, és a levegőben lebegve egy szócsövön át mindenhol kihirdette a rendeletet.

      Ezenkívül az ő feladata volt a levelek és csomagok kézbesítése is. Tehát rettenetesen elfoglalt volt, de mivel nagyon szerette a mamáját, amikor csak tudott, kézbesítés közben beugrott hozzá. Bár valljuk be, ez nem mindig használt a rábízott árunak. Például, ha egy nagymama házi készítésű gyümölcsfagylaltot küldött a sziget másik oldalán lakó unokájának, a fagylalt rendszerint elolvadt, mire célba ért. Ugyanis útközben Hermész gyakran meguzsonnázott Maiával és Zoéval.

      No de, visszatérve a sünökre; a sapkának, úgy látszik, felébredt a védelmező ösztöne, mert az újszülöttekkel összevissza repkedett a levegőben és nem engedte magát megfogni, hiába kergette a kislány jó tíz percen keresztül. Végül, amikor Hermész kijött a barlangból és ráparancsolt, a gazdája kezébe hajlandó volt leszállni. Az isten kiszedte a kis sünöket a sapkából, s azt dörmögve, hogy egy vándorcirkuszban nincs ennyi állat, egy háncsból fonott kosárkába tette őket, amit Zoé gyorsan odanyújtott neki.

      Délutánra viszont úgy tűnt, elrendeződtek a dolgok. Az anyasün és fiai a háncskosárban egy polcon pihentek. A malacok kijózanodtak, és a változatosság kedvéért a gyomruk helyett a fejük fájt. Amikor azonban még egy kis bort akartak kunyerálni azzal a felkiáltással, hogy „Kutyaharapást szőrével!”, Zoé mérgesen rájuk ripakodott, és elzavarta őket. Az őzgida békésen elaludt, és a kislány fáradtan lezökkent egy székre a barlang előtt.

      Agamemnón leszállt eléje az asztalra.

      – Jaj, Memi – nyögött fel Zoé. – Alig bírom már. Reggel óta talpon vagyok, ma még nem is ebédeltem. Iskolába se tudtam menni. Ebben a hónapban már harmadszor.

      A szarka megköszörülte a torkát.

      – Hát, ami azt illeti, még én sem ettem. Esetleg nem maradt egy kicsi a tegnapi sajtból? – pillantott rá reménykedve. – Megjegyzem, falatozás közben jönnek a legjobb gondolatok. Hátha támad valami ötletünk, mit kezdjünk a sok beteg állattal.

      A kislány bement a barlangba, és kihozott a szarkának egy kis ementálit, magának meg kenyeret és gyümölcsöt.

      Agamemnón már elcsipkedte a sajt felét, amikor egyszer csak felkapta a fejét.

      – Megvan! – kiáltott fel. – Hát nem megmondtam? Biztos a sok kalcium miatt. Tudod, a sajtban sok a kalcium. Valahol olvastam, hogy serkenti az agyműködést... – kezdte el tudálékosan magyarázni.

      – Jó, de mi van meg? – vetette közbe Zoé türelmetlenül, aki cseppet se kedvelte a hosszú, tudományos fejtegetéseket.

      – Hát a megoldás – bökte ki a szarka. – Természetesen Dr. Aszklépiosz.

      – Ki az a Dr. Aszklépiosz?

      – A sziget orvosa. Bár azt hiszem, manapság nem sok dolga akad. A vadgalamb szerint egész nap csak golfozik. Panaszkodik is, hogy túlságosan egészségesek a szigetlakók, alig van munkája.

      – És hogyan tudna ő segíteni? – kérdezte Zoé. Bár még sosem volt igazából beteg, leszámítva egy kis megfázást, annyit azért ő is tudott, hogy az orvosok embereket gyógyítanak.

      – Nos, szerintem pályamódosítással – felelte a szarka. – Meg kellene látogatnunk, és meggyőznünk arról, hogy kezeljen inkább állatokat.

      Zoénak tetszett az ötlet, így hát szólt a vadgalambnak, a vadgalamb szólt a nyúlnak, a nyúl pedig szólt Villámnak, a szarvasnak.

      A szarvas nemsokára meg is érkezett. A kislány a hátára ült, jó erősen belekapaszkodott az agancsába, az állat pedig nevéhez híven villámgyorsan vágtatni kezdett. Agamemnón a levegőben követte őket. A szarvas végigfutott a barlang előtt vezető erdei ösvényen, elszáguldott előbb az iskola, majd a Heszperidák kertje mellett, aztán megkerült egy dombot, és miután átkelt a patak fölött átívelő kis fahídon, már ott is volt Dr. Aszklépiosz házánál.

      Zoé lecsúszott Villám hátáról, aki odakint várta meg őket, s a szarkával a vállán belökte a villát övező kert díszes vaskapuját, amit Héphaisztosz kovácsolt a doktornak, néhány golfütővel egyetemben. Végigment a takaros, szürke murvával beszórt úton, míg a sárga villa elé nem ért.

      Belépett az ajtón. Szemközt egy cseresznyeszínűre pácolt fapultot látott, amin egy tábla állt, ezzel a felirattal: RECEPCIÓ. A tábla mellett egy nagy, összetekeredett kígyó aludt. Az ajtó nyitódására felemelte a fejét.

      – Remélem, nem szürgősz, mert moszt ninc rendelészi idő – mondta, de a rémes sziszegéstől alig lehetett érteni.

      – Miért máskor van? – kérdezte Agamemnón csípősen, mert úgy hallotta, az utóbbi hónapban a doktornak egyetlen esete se volt.

      – Természeteszen – bólintott a kígyó kimérten. – Minden nap reggel nyolc ész tizenkettő között. Gyertek vissza akkor.

      Majd megint karikába tekeredett, és visszafeküdt a pultra.

      – De mi nem vagyunk betegek – magyarázta Zoé. – Dr. Aszklépiosszal szeretnénk beszélni...

      – Fontos üzleti ügyben – toldotta meg a szarka.

      – A doktornak szoszinc üzleti ügye – nézett rájuk elutasítóan a kígyó. – Ő egy igazi úriember. Moszt egyébként sze elérhető.

      – Miért, talán eltévedt a golfpályán? – Agamemnónt már tényleg bosszantotta az akadékoskodó kígyó.

      – A mindennapi tesztmozgász nagyon fontosz, ha nem tudnád – mondta sértődötten a kígyó.

      – Nem tudnál valahogy mégis segíteni? Akire ilyen fontos feladatot bíznak – bújt ki Zoéból a diplomata –, az szerintem mindig képes helyesen felmérni a helyzetet. Komoly problémánk van, amiben csak a doktor segíthet.

      A kígyó önelégülten rápillantott.

      – Hát, ami aszt illeti, nem tölthetném be eszt a posztot, ha egy cepp szütnivalóm sze lenne. Jól van, szólok neki. De nem garantálom, hogy azonnal rá isz ér.

      Azzal lesiklott a pultról, és kitekergett az ajtón.

      Zoé szemügyre vette a hallt, míg várakoztak. A fekete-fehér kockás kőpadlót ízlésesen egészítette ki két egyszerű, dór stílusú oszlop, és egy széles, márvány csigalépcső, ami az emeletre vezetett, ahol a doktor lakosztálya lehetett. A földszinten a hallból több ajtó is nyílt RENDELŐ, ISPOTÁLY és GYÓGYSZERTÁR felirattal. Épp azon törte a fejét, hogy mi lehet az az ispotály – Memi szerint valami gyümölcs, talán a naspolya rokona –, amikor alig öt perc várakozás után Dr. Aszklépiosz belépett a házba, nyomában a kígyóval.

      Magas, még fiatalnak tűnő férfi volt, átható, kék szemekkel és háromnapos borostával. Némileg gyűrött inget viselt, és jobb lábára alig észrevehetően sántított Az egyik kezében egy ezüstfejű golfütőt pörgetett. Mogorván a kislányra nézett, aki a szarkával a vállán állt előtte, majd feléjük biccentett.

      – Mi az a halaszthatatlanul fontos ügy? – vetette oda köszönés nélkül.

      Zoé udvariatlansága dacára azonnal megbízott a férfiban, mintha mindig is ismerte volna, így hát kibuggyant belőle minden. Elmesélte mindazt, ami a kilencedik születésnapja óta történt. Dr. Aszklépiosz a golfütőjét pörgetve figyelmesen hallgatta, egyszer se szakította félbe.

      Amikor a végére ért, Zoé kifulladva még ennyit tett hozzá:

      – Szóval, azért jöttünk, hogy a segítségét kérjük.

      – De hát, hogyan segíthetnék? Én embereket gyógyítok – mondta Dr. Aszklépiosz, ám mintha némi érdeklődés csillant volna átható kék szemeiben, és a golfütő pörgetését is abbahagyta, aminek Zoé kifejezetten megörült, mert egy kicsit szédült tőle.

      – Hiszen nincs egy betege se – mutatott rá a kislány.

      – Ez igaz! – sóhajtott fel a férfi. – Hiába, más idők járnak. Se egy háború, se egy járvány... Az almafákról lepotyogó gyerekekről nem is szólva. Manapság már senki se mászik fára? – nézett vádlón Zoéra, mintha ő tehetne arról, hogy egy kölyök se törte el mostanában a kezét azért, mert leesett az almafáról.

      – Pont ezért kellene inkább állatokkal foglalkoznia. Az erdő tele van sérült és beteg állatokkal. Én segíthetnék minden nap, iskola után. És szombaton is.

      Agamemnón a fülébe súgott valamit.

      – Memi szerint megkérhetnénk Hermészt, hogy vállalja el a járóképtelen állatok szállítását. Szerintem hajlandó lenne rá, csak meg kell győzni.

      – Nem is olyan rossz ötlet – mormolta tűnődve maga elé Dr. Aszklépiosz.

      Körülnézett, és felélénkülve hangosan gondolkodni kezdett:

      – Kicsit átrendezhetnénk a szobákat...

      (Zoénak határozottan tetszett, hogy máris többes számban beszél.)

      – Kiraknánk az ispotályból ágyakat (Zoé végre rájött, hogy az ispotály kórházat jelent), és ketreceket tennénk be a lábadozóknak. A kapu fölé pedig kiírhatnánk, hogy: ÁLLATKLINIKA.

      Egyre jobban csillogott a szeme, ahogy tervezgetett, és olyan mohó érdeklődés ült ki az arcára, hogy már cseppet se tűnt mogorvának.

      Zoé elégedetten elmosolyodott.

      – Akkor megegyeztünk?

      – Kezet rá – nyújtotta a kezét a férfi boldogan. – Kell még néhány nap, hogy elintézzem az átalakításokat, de szombat reggel várlak.

      Így hát Zoé a szarvas hátán hazatért a barlangba, és beszélt Hermésszel. Az isten, aki soha semmit nem tudott megtagadni a kishúgától, kicsit morogva bár, de beleegyezett a betegszállításba, Agamemnón pedig elhíresztelte az erdőben, hogy néhány nap múlva megnyitja kapuját az Állatklinika.

      Amikor a kislány szombat reggel megérkezett a ház elé, és látta, hogy a hall tele van békésen várakozó állatokkal, akik közt a kígyó fürgén ide-oda siklik, és sorszámokat osztogat, a boldogságtól nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, mintha mindig is itt lett volna a helye. Attól kezdve aztán minden szabadidejét a sárga villában töltötte. Dr. Aszklépiosz jobb kezeként nap mint nap együtt kötöztek, gipszeltek, és injekcióztak. A férfi nemsokára már el se tudta volna képzelni az életét nélküle.

      Évek múlva, miután befejezte az iskolát, Zoé már teljes állásban dolgozott a klinikán, mert a kígyót nyugdíjazni kellett, ugyanis ahogy öregedett, egyre aluszékonyabbá vált. Hol itt, hol ott találtak rá, ahogy valamelyik sarokba támasztott golfütő köré csavarodva szunnyad.

      S mivel Zoé addigra már felnőtt nő lett, Dr. Aszklépiosz viszont egy percet se öregedett – hiszen egy isten fiaként már elnyerte a halhatatlanságot –, ahogy ott együtt kötözgettek, gipszelgettek, meg injekciózgattak, szépen lassan egymásba szerettek.

      Össze is házasodtak, és attól fogva Dr. Aszklépioszra már senki se foghatta, hogy mogorva. Minden nap megborotválkozott, vasalt inget húzott, és folyton csak kincsemnek meg édesemnek szólította Zoét. Olyan jókedvű volt egész nap, hogy a beteg borzkölyköknek és medvebocsoknak nyakra-főre piros nyalókát osztogatott, hiába tiltakozott a mamájuk, hogy ezzel elveszi az étvágyukat az ebédtől.

      Boldogan és örökké éltek, de szó szerint, mert áldozatos állatbaráti munkája elismeréseképpen Zeusz, az istenek királya Zoét is halhatatlanná tette. Hét közös lányuk meg természetesen örökölte a halhatatlanságot.

      Az egyetlen csepp üröm az örömben az volt, hogy a Moirák az összes lánynak a rémes, gyorsan növő aranyhajat ajándékozták születésükkor, ezért Dr. Aszklépiosznak a golfpályát feláldozva ki kellett vágatnia minden fát a villa körül, különben az egész napjuk azzal ment volna el, hogy az óbégató, hajuknál fogva fennakadt gyerekeket szedegetik le az ágakról.

      Akkor pedig ki látta volna el az állatokat?