Dirké az ikertestvérével, Meliával együtt egy kőrisfaligetben élt a mamájával és két nagynénjével. A kis nimfának szép, hosszú aranyhaja volt, ami minden nap húsz centit nőtt, és ifjú kora ellenére igen jó üzleti érzéke. Vállalkozását is e két dologra alapította; közkedvelt, aranyhajból készült parókáit az egész szigeten árulták.

      Ám egyszer csak elérkezett a nap, amikor már mindenkinek volt parókája, aki csak parókát szeretett volna, és a jól menő üzlet tönkre ment. Dirké mamája és két nagynénje ekkor leültek megvitatni, mi legyen a gyerekkel, és elhatározták, hogy beadják Kirkéhez, a híres boszorkányhoz inasnak. Legyen valami biztos szakma a kezében, elvégre varázslatokra mindig szükség van.

      Dirké először zokogott egy sort, mert imádta hosszú aranyhaját fésülgetni, és a levágott hajból parókát készíteni, de aztán belátta, hogy nincs mit tenni. Egy hétvégén összepakolt, elbúcsúzott a mamájától, nővérétől és nagynénjeitől, majd felült egy szekérre, amit egy jólelkű paraszt hajtott, pont a megfelelő irányba.

      A boszorkány egy félszigeten álló villában lakott, aminek mind a négy oldalát más-más színűre festették. Az északit enciánkékre, a délit narancssárgára, a keletit smaragdzöldre, és a nyugatit valami éktelenül ronda lilára. (Kirké kedvelte az élénk színeket, viszont ízlése, sajnos, fikarcnyi se volt.)

      Dirké, miután leszállt a szekérről, megköszönte a fuvart a jólelkű parasztnak, és gurulós bőröndjét maga után húzva elindult az emelkedő tetején álló házba. A falakon egy ablakot se látott (mind a belső udvarra néztek), csak a tömör fából készült kapun volt egy kis tolóablak. Bekopogtatott az oroszlánfejes kopogtatóval, aztán várt. Néhány perc múlva kinyílt a tolóablak, és egy papagáj nézett ki rajta. Tökéletesen illett a házhoz, mert a szárnya kék, a melle narancsszínű, a feje pedig zöld volt.

      – Mit akarsz?! – rikácsolta a papagáj. – Házalóknak a hátsó ajtón kell kopogniuk.

      Azzal becsukta az ablakocskát, mert a bőröndöt látva azt hitte, a kislány árul valamit.

      Dirké a rikácsolástól nem értette egészen tisztán, mit mond, ráadásul a papagájnak volt valami akcentusa is, talán latin-amerikai, úgyhogy csak annyit fogott fel, hogy hátsó ajtó. Odament a hátsó ajtóhoz a ház enciánkék oldalán, és megint kopogott.

      Most is a papagáj nyitott ajtót; úgy, hogy rászállt a kilincsre.

      – Nos, mit árulsz? – kérdezte. – Az úrnőm a színes kelméket és fonalakat szereti. Vannak színes kelméid és fonalaid?

      – Nincsenek... – kezdte a kislány csodálkozva, ám érkezése se volt a mondatot befejezni, mert a papagáj közbevágott:

      – Akkor jó napot!

      Azzal becsapta az orra előtt az ajtót.

      De Dirké igen kitartó kis nimfa volt (kitartás nélkül senki se fogjon üzleti vállalkozásba), és nem adta fel ilyen könnyen. Ismét bezörgetett.

      – Már megint te vagy? – nézett ki nyűgösen a papagáj.

      Dirké eldöntötte, hogy most nem hagyja magát lerázni, és az egyik lábát az ajtórésbe tette.

      – Kirkéhez jöttem varázslóinasnak! – jelentette ki határozottan. – Engedj be!

      – Be vagy jelentve? – tudakolta a papagáj.

      – Hát, a nagynéném küldött egy levelet Hermésszel... ;– mondta a kislány bizonytalanul, mert a levelet csak aznap reggel adták oda az istennek, és ha az útközben beugrott az anyjához és a kishúgához teázni, nem biztos, hogy kikézbesítette már.

      – Mi ez a ricsaj, Yahua? – szólalt meg egy mély, fátyolos hang valahonnan a madár háta mögül. – Látogatónk jött?

      – Egy kislány, úrnőm! – kiáltott hátra a papagáj.

      – Csak nem Dirké az? – kérdezte a hang. – Küldd be!

      Merthogy, bár a levelet valóban nem kapta meg, Kirké olyan nagy hatalmú boszorkány volt, hogy anélkül is tudott a kis nimfa érkezéséről.

      A papagáj kitárta az ajtót, és Dirké belépett a fogadóterembe.

      Elámult, amikor körbenézett. A rózsaszín, tükörfényesre csiszolt kőpadlón mindenfelé dúsan faragott oszlopok, talapzaton álló márványszobrok, és nagy, aranyozott lábú bútorok álltak. A kislány egyszerűen lenyűgözőnek találta e hivalkodó pompát, hiszen a szépérzék a gyerekekben ebben a korban még ritkán alakul ki.

      A terem hátsó részében egy emelvényen cirádás trónszék állt, azon foglalt helyet a szivárványszín köntösű varázslónő. Egy hosszú szipkájú cigarettát szívott. Oroszlánok és farkasok hevertek körülötte a földön, és a kezeit nyaldosták..

      A varázslónő közelebb intette magához a kislányt, aki a bőröndjét maga után húzva odament.

     – Szóval, varázslóinas szeretnél lenni – mondta behízelgőn, és feltornyozott, magas hajkoronája alól érdeklődve ránézett.

      – Hát, nem annyira ;– felelte savanyú képpel Dirké –, de a parókaüzletem csődbe ment, és valamiből meg kell majd élnem.

      – Athéné baglyára! – sóhajtott fel Kirké. – Motiváció nélkül hogy tanítsak?

      Szenvedő arckifejezéssel megcsóválta a fejét, mert minden tanár tudja, hogy ha egy gyereket nem érdekel a tananyag, akkor igencsak embert próbáló feladat a tudományt a fejébe tölteni.

      – Viszont gyors a felfogásom, és elég szorgalmas is vagyok – jelentette ki Dirké öntudatosan, és remélte, hogy ezzel ellensúlyozni tudja a motiváció hiányát.

      Így hát megegyeztek, hogy Dirké a tanítás és koszt-kvártély fejében hét éven át szolgálja a varázslónőt.

      A napirendje így nézett ki: minden reggel hatkor felkelt, megetette az oroszlánokat és a farkasokat, majd Yahuával együtt megreggelizett és kitakarította az egész házat a pincétől a padlásig (ámbár ezt már a papagáj nélkül, mert az allergiás volt a porra). Kirké szeretett délig baldachinos ágyában heverészni, úgyhogy csak az ebédhez kelt fel, de utána mindjárt vissza is dőlt sziesztázni. Délután aztán megkezdődtek a tanórák.

      Dirké hamarosan megtanulta az összes növény nevét és kinézetét, amire szükség volt a varázsfőzetekhez, plusz egy csomó praktikus varázsigét is. A söprű elbájolása például elég hasznos volt, mert míg a söprű egyedül kisöpörte a házat a pincétől a padlásig, a kislány némi szabadidőhöz jutott. Ilyenkor a gyönyörű, szökőkutas kis belső udvarban sétálgatott, és a paradicsommadarak énekében gyönyörködött.

      Kirké szakterülete az emberek állatokká változtatása volt. Nem telt bele sok időbe, hogy Dirké rájöjjön: az összes oroszlán és farkas elvarázsolt királyfi és vándor szabólegény, akiket a varázslónő puszta szórakozásból változtatott állatokká. (Az adóellenőrökből meg rendszerint paradicsommadarakat csinált.)

      A kislány azt hitte, hogy Yahua is ilyen elvarázsolt madár, de amikor merő jólelkűségből megpróbálta visszavarázsolni, a papagáj felháborodottan azt rikácsolta, hogy ő mindig is papagáj volt. Méghozzá az arapapagájok királyának lánya, akit fióka korában rabolt el szülei Amazonas menti fészkéből egy tengerész, majd eladott Kirkének. Úgyhogy hagyja őt békén, legyen szíves, van neki éppen elég baja.

      Már két nap híján hét éve szolgált ott, amikor a varázslónő szobájában ágyazás közben egy régi kulcsot talált a párna alatt. Azt hitte, hogy minden szobát jól ismer a házban, de ez a kulcs ránézésre egyik zárba se illett. Zsebre vágta hát, és befejezte a takarítást. Gondolta, utánajár a dolognak, míg a söprűk maguktól söpörnek.

      Egy óra múlva el is indult, és sorra minden zárba belepróbálta a kulcsot. Ám jól sejtette, az egyiket se nyitotta. Végül odaért egy jelentéktelen kis ajtóhoz, amit még sosem nyitott ki, mert Kirké azt mondta, fölösleges ott takarítania, az csak a lomtár, tele törött varázspálcákkal és kopott aranyozású székekkel. Nos, a kulcs ennek a lomtárnak a zárjába illett.

      Kinyitotta az ajtót, és egy icipici szobát pillantott meg. A csupasz deszkapadlón egy farkas hevert, akinek könnyek záporoztak a szeméből. Egy lavór állt előtte, abba záporoztak a könnyei. Ez volt a legszebb farkas, akit Dirké valaha látott, gyönyörű, fekete bundával és borostyánszínű, ámbár kisírt szemekkel.

      A farkas ránézett, és azt zokogta:

      – Ugye, azért jöttél, hogy megments sanyarú helyzetemből?

      Dirké ezt tagadta, mert kicsit össze volt zavarodva. Nem értette a dolgot. Azt hitte, már minden farkast és oroszlánt (vagyis királyfit és szabólegényt) ismer a házban. S azok ráadásul nem is tudtak beszélni.

      – Büntetésből zárt ide Kirké? – meresztette nagyra a szemét.

      – Nem, hanem azért, mert elhibázta a varázsigét, így a többiekkel ellentétben én nem némultam meg ;– szólt a farkas, és még mindig potyogtak a könnyei, pedig alatta a lavór már csordultig megtelt. – Bezárt ide, nehogy eláruljam neked, mit szokott tenni a királyfiakkal és vándor szabólegényekkel. Nem tehet róla, de megvan ez a rossz szokása. Egyszerűen megőrül, ha meglát egy királyfit, muszáj neki azonnal farkassá vagy oroszlánná változtatnia. A szabólegényekkel ugyanez ez a helyzet.

      – Nem tudnál valahogy megszökni?

      – Hogyan? Egy nap egyszer jön megetetni és a lavórt kiönteni, amikor te úgy tudod, hogy sziesztázik. És sosem felejti el visszazárni az ajtót. De talán ha te most kiengednél... – és reménykedve rápillantott borostyánszínű szemeivel.

      – Jaj, azt nem lehet – rémült meg a lány. – Rögtön rájönne, hogy én loptam el a kulcsot, és engem is paradicsommadárrá változtatna. De megpróbálok kitalálni valamit, csak várj türelemmel.

      A farkas csüggedten bólintott, és Dirké újra rázárta az ajtót.

      Másnap délelőtt, míg a söprű söprögetett, megkereste Yahuát, aki a legjobb barátnője lett az elmúlt hét évben. Egyedül vele tudott beszélgetni, mivel Kirkével csak a tanórák alatt találkozott, és a boszorkány amúgy is annyira fennhordta az orrát, hogy varázsigéken és latin nyelvű növényneveken kívül mást szinte nem is mondott neki.

      Yahua a fejét csóválta.

      – Nem tudom, mit tehetnél. Ha kiengeded Lükoszt (mert így hívták az elvarázsolt királyfit), megjárod. S hidd el, nem az a legrosszabb, ami veled történhet, hogy madárrá változtat.

      Dirké megborzongott, és elhitte. Sosem bízott Kirkében, már az elvarázsolt királyfiak és szabólegények se tetszettek neki. Ki tudja, milyen galádságra képes még a gőgös, lelketlen varázslónő!

      Ám annyira sajnálta Lükoszt (aki mi tagadás, annak ellenére, hogy farkas volt, nagyon tetszett neki), hogy elhatározta, utánanéz a szakirodalomban, mi lehetne tenni. Másnap, míg Kirké baldachinos ágyában heverészett, végiglapozta az összes varázskönyvet, amit talált. Rá is bukkant az elvarázsolt királyfiakat visszaváltoztató varázsigére, amit mindjárt kívülről megtanult. Így hangzott:

      Kecskerágó, lúdvérc és békaháj,
      ne legyen farkas a királyfi soha már!

      (A farkas tetszés szerint behelyettesíthető.)

      Kirké boszorkánykonyhájából elemelt néhány varázsszert, például tűz elleni krémet. Az elmúlt években kicsit megtanult a jövőbe látni, és volt egy olyan érzése, hogy még szükségük lehet rá. Ugyanis elhatározta, hogy megszökik, és magával viszi Lükoszt meg az összes többi állatot. Vagyis hát királyfit, szabólegényt és adóellenőrt, mivel indulás előtt még mindegyiket vissza akarta változtatni eredeti mivoltára.

      Yahua némi fontolgatás után azt mondta, vele tart, bárhová is menjen. Hiszen ő a legjobb barátnője. Amúgy se szerette volna a rászedett Kirké haragját egyedül elviselni.

      Másnap reggel a lány bement Lükoszhoz a lomtárba. Ahogy másodszorra is belenézett az elvarázsolt királyfi gyönyörű, ámde könnyfátylas szemébe, azonnal tudta, hogy csak ő lehet a férje, senki más. Nem volt más vágya, csak hogy megvigasztalja, és Lükosznak ne legyen szüksége az életben többé a lavórra.

      Letérdelt mellé a deszkapadlóra.

      – Megtaláltam a varázsigét, amivel vissza tudlak varázsolni királyfivá. Utána mindannyian megszökünk innen. De előbb mondd meg igaz lelkedre, tudnál-e szeretni?

      – Hiszen máris szeretlek ;– felelte Lükosz gyengéden, és egyszer csak elálltak a könnyei. – Azonnal beléd szerettem, ahogy benyitottál ide a lomtárba, ahol immár hét éve raboskodom.

      Dirké ekkor a boldogságtól ragyogva felállt. Elkántálta a visszaváltoztató varázsigét, s a farkasból abban a percben jóképű, fekete hajú királyfi lett. Csak a szeme maradt ugyanolyan borostyánszínű, mint azelőtt.

      Együtt gyorsan visszamentek a nagyterembe, és szóltak a többieknek. Yahua kirepült a kertbe a paradicsommadarakért is, és a lány sorban mindenkit visszaváltoztatott emberré.

      Betette a régi, gurulós bőröndjébe az elemelt varázsszereket, meg néhányat a fontosabb varázskönyvek közül, és uccu neki, felvették a nyúlcipőt. Csak szaladtak, szaladtak lélekszakadva, míg oda nem értek egy útkereszteződéshez. Ott megálltak, és Dirké kiosztotta a tűz elleni kenőcsöt, amivel alaposan bekenték magukat.

      Ideje is volt, mert addigra tiritarka házában Kirké ébredezni kezdett. Látta, hogy mindenki faképnél hagyta, és iszonyú haragra gerjedt. Átváltozott egy rettenetes, lángot fújó, rézpikkelyes sárkánnyá, és utánuk eredt. Meg is látta őket az út mellett. Föléjük repült, mint egy vadászgép, és egy óriási lángcsóvát fújt rájuk. „Ettől majd biztosan szénné égnek” – gondolta kárörvendve. De korán örült, mert a varázskenőcs megvédte őket.

      Leszállt melléjük az útra, és visszaváltozott varázslónővé. Szivárványszín köntöse zsebébe nyúlt, elővett három sárkányfogat, és a földre dobta. A fogakból három sisakos, kardos óriás kelt ki. Tétován pislogva körbenéztek, keresték, hogy kit is kellene levágniuk. Kirké dühösen mutogatta a fafejűeknek, hogy kit.

      Dirké viszont nem hiába tanult annyi ideig egy boszorkánynál. Pontosan tudta, hogy kell elbánni az óriásokkal. Felvett a földről egy kavicsot, és közéjük hajította. El is találta az egyikük orrát. Az erre olyan pipa lett, hogy kardlappal elkezdte püfölni a másik kettőt, mert azt hitte, hogy azok dobták orrba. Végül aztán mind a hárman összeverekedtek.(Hiába, az óriások nem a nagy eszükről híresek!)

      Kirké mérgében kővé változtatta őket. Azóta is ott állnak az útkereszteződésben, felemelt kardokkal, melyekre később Kalliszté élelmes népe útjelző táblákat erősített.

      „Még nincs minden veszve” – gondolta akkor a boszorkány, és kijátszotta az adu ászt, a leghíresebb varázslatát. Felvett egy marék port a földről, maga elé szórta, és néhány szót mormolt. Abban a pillanatban a porból hatalmas vöröshangya sereg lett, az a fajta, amelyik mindent elpusztít, amerre vonul. Kirké intett, és a vöröshangyák kétfelé válva bekerítették a menekülőket. Ott álltak mindannyian egy kupacban remegve, akár a kocsonya.

      Yahua ekkor Dirké vállára szállt, aki teljesen pánikba esett, és csak állt a félelemtől dermedten.

      – Az álompor! Vedd elő a bőröndből az álomport! – rikácsolta.

      – Álompor? Mi, mi, mi az az álompor? – dadogta a lány, aki mintha mindent elfelejtett volna, amit hét év alatt tanult.

      A papagáj előhúzta az egyik oldalrekeszből a fehér tasakban lévő port, és a kezébe nyomta. Dirké végre magához tért, és a hangyákra szórta. Azok rögtön el is aludtak. De mivel reszketett a keze, olyan bőven szórta a port, hogy a boszorkányra is jutott belőle. Azon nyomban ő is lefeküdt a földre a hangyák közé, és mély álomba merült.

      Volt nagy öröm! A királyfiak, szabólegények és adóellenőrök percekig ujjongtak, meg a kalapjukat hajigálták a levegőbe. Amikor aztán lecsillapodott a hangulat, mindannyian örök hálájukról biztosították Dirkét, majd szépen elbúcsúztak egymástól, és szétszéledtek, ki erre, ki arra. Azt mondják, egy ideig annyi vándor szabólegény járta Kalliszté szigetét, hogy potom áron lehetett öltönyt és esküvői ruhát varratni. Királyfiakból meg határozott túlkínálat mutatkozott. Nem akadt annyi üres trón, ahányan voltak, így sokuknak pályát kellett módosítania, és elmenni, teszem azt, politológusnak.

      Lükosz szerencsére csak néhány éve raboskodott, ezért az ő apja még élt, amikor hazatért menyasszonyával. Az öreg király, örömében, hogy előkerült a fia, rögtön nyugdíjaztatta is magát. Attól kezdve minden nap a téren, egy fa alatt ultizott a többi nyugdíjassal, akiktől egyedül a koronája különböztette meg.

      Világraszóló esküvőt tartottak. Ott volt az egész királyság (bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy azokban az időkben a királyságok elég kicsinyek voltak), és természetesen a menyasszony egész családja is. Zeusz, az istenek királya ugyan nem tudott elmenni, de kölcsönadta a főszakácsát, Villámhajigáló Diabázt, aki élete főművét alkotta meg a a lángot fúvó marcipán sárkányos esküvői tortával.

      Dirké, miután egy varázsigével megállította aranyhaja fékezhetetlen növekedését, rájött, hogy van jövedelmezőbb üzlet is a parókakészítésnél. Szépségszalont nyitott, ami titkos varázsfőzeteinek hála, nagy népszerűségnek örvendett az előkelő hölgyek és az istennők körében.

      Yahuát szolgálataiért hálából megtették a királyság címerállatának: a nemzeti zászló közepéről lefejtették az összes kétfejű sast, és a helyükre kétfejű papagájt varrtak, hiába protestált a Sasok Szövetsége.

      Egyedül Kirké maradt hoppon, de meg is érdemelte. Miután felébredt az út közepén, visszatért tiritarka házába, és attól kezdve alaposan megváltozott az élete. Ezután neki kellett takarítania, s mivel Dirké fekete filccel gondosan kihúzott az ottmaradt varázskönyvekből minden takarítóbűbájt, ez elég sokáig tartott. Gyakorlatilag reggeltől estig, mert nagy volt a ház, és túl sok a fényesítésre váró aranyozott bútor.

      Minthogy nem volt ideje többé királyfiakat és szabólegényeket elvarázsolni, nemsokára ki is gyógyult ebből a káros szenvedélyből, és egész rendes boszorkány lett: ingyen keverte a szerelmi bájitalokat a környékbeli szegény parasztlányoknak, akik sorban beleszerettek az akkoriban Kalliszté útjait koptató nagyszámú vándor szabólegénybe.