Periklészt ajándékul adta a folyó egy szegény fazekasnak és feleségének. Egyik vasárnap délután a férfi épp a parton horgászott, hogy megfogja a szerény vacsorának valót, amikor gyereksírást hallott a nádasból. Ahogy néhány vadkacsát felriasztva a nád közé gázolt, egy vízen lebegő lavórban megpillantott egy magára hagyott csecsemőt.

      Az idősödő párnak nem voltak gyermekei, így nagyon megörültek a folyóisten ajándékának. Mivel a fiú igen aprócska volt, egy nagy ember, Periklész nevét adták neki, gondolván, hogy névben a sors, hátha a kis legényből is híres ember válik.

      A fiúcskának sajnos, olyan karikalábai voltak, hogy amikor a macska dorombolni az ölébe feküdt, a két combja között mindig a földre esett. A többi gyerek csúfolta is eleget, és amikor kint fociztak a mezőn, mindig Periklész görbe lábszárai közé rúgták a labdát, kapunak használva szegényt.

      – Mamikám – kérdezte Periklész minden héten – ugye, mire felnövök, kiegyenesednek a lábaim?

      Az anyja ráhagyta, mert gondolta, hátha tényleg kinövi ezt a kis testi hibát a gyerek. Vagy zsoké lesz, akkor meg kifejezetten előnyére fog válni.

      Ám Periklészben nem élt semmi érdeklődés se a lovak, se a fazekasmesterség iránt, pedig apja abban bízott, hogy amint a fia felnő, átveszi a boltot, ő meg békésen horgászhat egész nap a folyó mentén.

      Ha a fazekaskorongot nem is, de az agyagot nagyon szerette a gyerek. Már totyogó korában imádott kezecskéivel a puha agyagban kotorászni, s alighogy elérte a kilenc éves kort, megmutatkozott Moirák adta tehetsége.

      Rendkívül élethű kis szobrokat készített; vágtató kentaurokat, furulyázó faunokat és táncoló nimfákat. Csupa olyan lényt, akiket lépten-nyomon látott maga körül. Anyja rendkívül büszke volt a fia tehetségére, fűnek-fának mutogatta a szobrocskákat, de apja csak a fejét csóválta.

      – Édes fiam, ebből nem fogsz tudni megélni – mondogatta. – Az emberek nem túl jómódúak errefelé, bögrékre meg tányérokra van szükségük, nem nippekre.

      Az eszébe se jutott, hogy a királyok szeretik szobrokkal díszíteni a palotájukat, hiszen csak egy szegény fazekasmester volt, aki még sosem járt palotában. Periklész anyját viszont gyerekkorában elvitték a szülei megnézni az uralkodó székhelyét, úgyhogy, amint a fia kijárta az iskolát, egy nap tálcára pakolt néhányat a legszebb műveiből, és a tálcát fején egyensúlyozva felvitte Lükosz király színe elé, a trónterembe. Hátha ki tud járni egy ösztöndíjat neki: ne kelljen egész életében örömtelenül a fazekaskorong fölé görnyednie, míg a háta is olyan görbe nem lesz, akárcsak a lábai.

      A király érdeklődve nézegette a kis agyagfigurákat.

      – Hmm, hát ez igen figyelemre méltó – ismételgette, míg a szobrocskákat egyenként szemügyre vette. – Azt hiszem, tényleg megérdemel egy ösztöndíjat a gyerek. Írok is egy ajánlást rögtön Athéné istennőnek a Pallasz Akadémiára, hogy vegye fel szobrásztanulónak.

      A Pallasz Akadémia volt az egyetlen felsőoktatási intézmény a szigeten: egy hatalmas, vörös téglás épület a Helikon hegy lábánál. Három szárnya volt, egyikben a mesterségeket oktatták, a másikban a tudományokat, a harmadikban a művészeteket. A művészeteket a Múzsák tanították, akik a Helikon lankáin laktak.

      Egy hónap múlva Hermész meg is hozta az értesítést, hogy Periklész felvételt nyert az iskolába. Nagy volt az öröm, még az apja is megenyhült, aki időközben felvett egy fazekasinast. Boldog volt, hogy a fia olyan sokra viheti, hogy istenek és királyok társaságában forog majd.

      Az anyja becsomagolt neki a hátizsákba egy váltás ruhát, pizsamát, törülközőt, meg néhány szendvicset az útra. Periklész még melléjük tette legújabb szobrát, egy Minótauroszt, és görbe lábain szép reményekkel elindult az új élet felé.

      Ahogy kiért a királyságból (ami mindössze tíz percet vett igénybe, lévén hogy igen kicsi királyság volt), ráfordult a Pallasz Akadémia felé vezető útra, amit egy tábla jelzett. Sajnos, azt nem tudta, hogy a táblát előző nap leverte a vihar, és az útjavító munkások véletlenül fordítva szögelték vissza, ezért a nyíl most épp az ellenkező irányba mutatott.

      Szorgalmasan baktatott, míg délután egy kereszteződéshez nem ért. Megcsodálta a kővé vált óriásokat, aztán letért jobbra, anyja útmutatása szerint. Az út egy sötét, kerek erdőbe vezetett. Periklész kicsit csodálkozott, mert sötét, kerek erdőt nem említett neki az anyja, de gondolta, hosszú évek teltek el azóta, hogy a mamája erre járt, hátha azóta nőtt ki a földből.

      Ahogy ott bandukolt a fák alatt, észrevett egy vénséges vén öregasszonyt, aki nagy köteg rőzsét vitt kétrét görnyedve a hátán. Periklészt igen tisztességtudónak nevelték a szülei, ezért rögtön odaszaladt hozzá.

      – Kedves öreganyám, hadd segítsek. Majd én elviszem a tűzifát a kunyhódig.

      – Édes fiam, azt nagyon megköszönném – hálálkodott az anyóka. – Cserében szívesen vendégül látlak vacsorára, s a pajtában megszállhatsz éjszakára.

      Periklész nem utasította vissza az ajánlatot, mert a szendvicseket rég megette, de még mindig nem látta se közel, se távol a Pallasz Akadémiát.

      Az öregasszony megvacsoráztatta a fiút, közben jól kikérdezte. Periklészből csak úgy dőlt a szó, szívesen elmesélt mindent magáról.

      – Aztán most, hogy jóra fordult a sorod, hiányzik-e még valami az életedből, fiam? – kérdezte végül az anyóka, aki igazából a legöregebb Moira volt.

      – Csak egy jó barát, öreganyám – sóhajtott egyet Periklész. – Még sosem volt barátom, görbe lábam miatt a focicsapatban is csak kapufa lehettem. Márpedig ki akar barátkozni egy kapufával? Mindenki csak a centerrel, meg a jobbszélsővel...

      A Moira nem szólt semmit, de erősen törte a fejét, hogyan segíthetne. A karikalábon nem változtathat, hiszen arról ők, a sorsistennők döntöttek így. Viszont egy segítőkész jó barátról talán gondoskodhat.

      Másnap reggel, miután evett az öregasszony mazsolás müzlijéből, Periklész elköszönt, és továbbindult. Kiért az erdőből. Épp egy piros pipacsokkal teleszórt mezőn vágott át, amikor meglátott egy átlőtt szárnyú hollót heverni a virágok közt.

      – Mentsd meg! – hallott egy hangot.

      Mintha a hátizsákjából jött volna a hang, de az nyilván nem lehet, ezért körbenézett. Senkit se látott. Akkor megint megszólalt a hang:

      – Mire vársz, pajtikám? Mentsd meg!

      Most már biztos volt abban, hogy a hátizsákból jön a hang, ezért levette a válláról és kinyitotta. Tüstént kiugrott belőle egy kis bikafejű fickó. Hát nem életre kelt a Minótaurosz szobra?!

      – Te hogyhogy élsz? – ámult el a fiú, és a szíve nagyot dobbant, mert mint talán minden szobrász, ő is arról álmodozott, hogy művei egyszer életre kelnek.

      – A Moirák akarata – közölte a kajla szarvú Minótaurosz, és ezzel el is volt intézve a dolog, mert köztudott, hogy Kallisztén minden a Moirák akaratából történik. – Ők küldtek, hogy segítsek neked. Mielőtt odaérsz a Pallasz Akadémiára, útközben még be kell ugranod megváltani egy királylányt az átoktól.

      Periklész elfehéredett. Hiszen ő világéletében félt a lányoktól, akik görbe lába miatt mindig csúfolták. Ám nem volt mit tenni, így rendeltetett.

      Felvette hát a hollót, és kihúzta a nyílvesszőt a szárnyából. A lövés szerencsére nem ért csontot, így miután a madár megmozgatta sérült szárnyát, újra fel tudott szállni a levegőbe. De hálából még egy arany Rolex karórát pottyantott a magasból a fiú tenyerébe.

      Periklész eltette az órát a hátizsákjába, és továbbindult. A Minótaurosz menet közben egyfolytában futkározott körülötte, akár egy kiscsikó, annyira örült annak, hogy már nem csupán mozdulatlan szobor.

      Odaértek egy tóhoz. Periklész látott ugyan egy víz színén kapálózó, nagy, fekete pókot, de rá se bagózott, ment tovább. Meg akarta kerülni a tavat.

      – Hová, hová, pajtikám? – kiáltott utána a bikafejű emberke. – Hát a jótett hol marad?

      És a fuldokló pókra mutatott.

      Periklész elkeseredetten visszament. Még ez is, pedig hogy utálja a pókokat! Fogott egy jó hosszú faágat, és óvatosan kihalászta a vízből.

      A pók kiköpött egy csomó vizet, és bemutatkozott:

      – Arakhné a nevem. Nagyon hálás vagyok azért, hogy megmentettél. Ha szükséged lenne valamikor a segítségemre, csak koppints háromszor a földre, s én ott termek.

      Azzal már el is szaladt a fűben. A fiú szóhoz se jutott, úgy meglepődött a beszélő pók láttán.

      – Arakhné nem közönséges pók ám – magyarázta a Minótaurosz, amikor ezt észrevette. – Valaha ő is ember volt. Azzal dicsekedett, hogy jobban tud szőni, mint maga Pallasz Athéné, aki feltalálta a szövést. Ki is hívta egy versenyre. Az istennő haragjában pókká változtatta a lányt.

      Periklész ezt nem tartotta túl sportszerű cselekedetnek, de már megtanulta, hogy az istenek és istennők hibáit jobb nem szóvá tenni.

      A tó másik oldalán zöldellő park közepén egy kastély kecses tornyai emelkedtek. Ott lakott a szüleivel Menoppé királylány, akinek igen különös volt a története.

      A kis királylány keresztelőjére a szülei meghívták az összes olümposzi istenséget, akik közül sokan el is jöttek, és megajándékozták a csöppséget. Athéné istennő például éles elmét adott neki, Héra pedig hűséges, bár büszke szívet. Hanem a királyi pár valahogy elfelejtette meghívni Aphroditét, a szépség és a szerelem istennőjét, aki ezen borzasztóan megsértődött. „ – Micsoda? Hogy pont engem nem hívnak meg az ünnepségre? Hát azt hiszik, a szépség nem is fontos? ” – háborgott haragjában, és megátkozta a szegény kis királylányt a legeslegikszebb lábakkal a világon. Mert az iksz lábnál csúnyábbat nem tudott elképzelni egy nőn, és azt gondolta, így majd senki se szeret belé.

      Menoppé szülei rettenetesen szégyellték az iksz lábakat, és igyekeztek takargatni, ahogy csak lehet. Amíg pólyában feküdt a gyerek, nem volt gond, utána meg rendszerint földig érő szoknyákban járatták. Akkor jött a baj, amikor gyermekük kamaszkorba jutott, mert mindenáron miniszoknyát akart hordani, akár a többi lány. Először észre se vette, hogy az egész udvar rajta röhög, de egyszer véletlenül meghallotta, hogy az egyik apród, aki nagyon tetszett neki, kigúnyolja, és abban a percben megpattant benne valami. Hirtelen meggyűlölt minden férfit a világon, és elhatározta, hogy ő bizony soha nem megy férjhez.

      A parkban a főkertésszel kialakíttatott bokrokból egy labirintust, annak a labirintusnak a szívében építtetett egy pici házat, és abba a házba beköltözött, hogy senki se gúnyolhassa többé a lábait. Az útvesztő bejárata fölé pedig egy halálos tekintetű, levágott Gorgó fejet akasztott, ami állandóan fürkészően jobbra-balra nézett, hogy senki ne tudjon észrevétlenül belépni oda.

      Menoppé szülei teljesen kétségbe estek. Hiszen így kihal a dinasztia! Szerették volna megtudni egy szem gyermekük jövőjét, ezért elmentek a delphoi jósdába. Ott megjósolták nekik, hogy csak egy ó-lábú fiú találhat utat a labirintus és Menoppé királylány szívéhez. Erre kihirdették, hogy ó-lábú királyfiak jelentkezését várják, de eddig még egy se jelentkezett.

      Visszatérve hőseinkre; amikor Periklész és a Minótaurosz rábukkantak egy csónakra a tó partján, beleültek, és átkeltek a vízen.

      A túlsó parton kiszálltak, és kikötötték a ladikot.

      – Ott lakik a királylány – mutatott a Minótaurosz a park közepén terpeszkedő útvesztőre, és csipetnyi honvágya támadt, mert eszébe jutott róla egy réges-régi labirintus a távoli múltban.

      – Egy nagy sövényben? – csodálkozott Periklész.

      – Dehogy, a labirintus közepén áll egy kis ház, abban – felelte a barátja, és elindult a zöldellő bokrok felé.

      Ahogy megközelítették a bejáratot, a bikafejű emberke megtorpant.

      – Nem tanácsos közelebb mennünk – szólt. – Ha észrevesz minket a rettenetes Gorgófő, azon nyomban szörnyethalunk. Vedd elő a hátizsákból az órát, és állítsd meg.

      – Hogyan? – firtatta Periklész, tanácstalanul forgatva a Rolexet. – És miért? – jutott még eszébe.

      – Vedd ki az elemet. Ez egy bűvös óra, ha megáll, az időt is megállítja.

      Periklész kipattintotta a gombelemet, és az idő abban a minutumban megállt.

      A Gorgófő épp jobbra nézett, így fagyott bele az időbe, úgyhogy baloldalt el tudtak menni mellette.

      Ám mielőtt még beléptek volna a labirintusba, a néhai szobor ezt mondta:

      – Koppints hármat a földre.

      Periklész megtette, és egy perc múlva ott termett előtte Arakhné.

      – Kívánsz valamit?

      A fiú segélykérően a barátjára nézett, mert nem jutott eszébe semmi, amit egy póktól kívánhatna.

      – Szükségünk lenne egy gombolyag fonálra – válaszolt helyette a Minótaurosz, aki mindent tudott útvesztőkről és fonalakról.

      Arakhné a potrohából eregetni kezdte a pókfonalat, az elülső két lábával vékony, de erős szállá sodorta, majd egy takaros kis gombolyagot kerekített belőle. Átnyújtotta a Minótaurosznak, búcsút intett, és elfutott a bokrok alatt.

      A bikafejű emberke felmászott Periklész lábán és karján, a vállára ült, és átadta a gombolyagot.

      – Erősítsd oda a végét a sövényhez!

      A fiú odakötötte a fonal végét egy ághoz, aztán elindultak befelé.

      Nos, tudnivaló, hogy a labirintusoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy nem szeretik kiereszteni azt, aki belépett a falaik közé. Ez az útvesztő is pontosan ilyen volt. Csakhogy, nem foghatott ki a Minótauroszon! A fonalat legombolyítva eljutottak egészen a közepéig, ahol a házikó állt. Beléptek az ajtón.

      Menoppé királylány az ágyában aludt.

      Az arca igazán gyönyörű volt, ahogy ott szunnyadt. Gesztenyebarna fürtök keretezték, és néhány szeplő bájosan pöttyözte az orrát, Periklész mégis szívesebben állt volna inkább egy alvó sárkány előtt.

      Ám most az egyszer nem volt szüksége az életre kelt szobor tanácsára. Pontosan tudta, hogyan kell alvó királylányokkal bánni. Összeszedte minden akaraterejét, és végrehajtotta élete legnehezebb feladatát; mert legyőzni saját félelmünket a legnehezebb a világon. Megcsókolta Menoppét.

      A királylány abban a percben felébredt, és pofonvágta.

      – Neveletlen fiú, mit képzelsz magadról?!

      – Hát... hát... hát... – hápogta Periklész, mint valami vadkacsa, és hátrálva sajgó orcáját tapogatta.

      – Egyáltalán, hogy jutottál be a házikómba?

      – Az úgy volt... – kezdte önkéntelen bűntudattal magyarázni a fiú, mintha csak a mamájának magyarázná, hogy szakította el a ruháját, de Menoppé közbevágott.

      – Nem vagyok kíváncsi a hazugságaidra. Távozz!

      És fensőbbségesen intett, akárcsak a papája, ha elbocsátott valakit a színe elől.

      Ekkor a Minótaurosz leugrott Periklész válláról, a királylány elé lépett, és meghajolt.

      – Felség! Engedd, hogy megmagyarázzam.

      Menoppé az alázatos szavaktól megenyhült. Igen, a pórnépnek így kell viselkednie. Nem ám álmában csókolgatni. Felállt az ágyról.

      Abban a percben Periklész meglátta a királylány iksz lábait, a királylány pedig a fiú karikalábait. Rögtön tudták, hogy őket egymásnak teremtették.

      Periklész szívéből minden, lányoktól való irtózás varázsütésre eltűnt, Menoppé pedig elfelejtette királyi gőgjét, letérdelt a fiú elé, és azon nyomban megkérte kezét. (Igen, bármilyen furcsa, ő kérte meg a fiút, de hát mindig is egy kicsit különc királylány volt.)

      Periklész boldogan igent mondott. Egyrészt mert tetszettek neki a lány szeplői, másrészt mert sose remélte, hogy görbe lába miatt valaki is hozzámegy feleségül. Harmadrészt meg, valljuk be, egy hangyányit a fele királyság is vonzotta, ami királylányokkal azokban az időkben együtt járt.

      A Minótaurosz elégedett volt, hogy sikeres közreműködésével ilyen jól elrendeződtek a dolgok. A pókfonalat felgombolyítva elindultak kifelé az útvesztőből, hogy a fiatalok a királyi pár elé állva beleegyezésüket kérjék a házassághoz.

      A bejáratnál Periklész rádobta törülközőjét a Gorgó-fejre, belecsavarta és betette a hátizsákba (hátha jó lesz még valamire), majd újra elindította a kinti időt.

      Menoppé szülei annyira megörültek, hogy lányuk párra akadt, s így nem hal ki a dinasztiájuk, hogy azt se bánták, hogy Periklész nem királyfi, hanem egyszerű honpolgár. Rögtön áldásukat adták a fiatalokra. Megbeszélték azt is, hogy az esküvőt egyelőre elhalasztják, míg Periklész el nem végzi a művészeti iskolát. Így hát a jegyespár nemsokára elbúcsúzott egymástól, és a fiú Minótaurosszal a vállán végre rátalált a Pallasz Akadémiához vezető útra.

      Neves szobrász lett belőle, a sziget minden előkelő családjában presztízsnek számított, hogy legyen otthon egy-két eredeti, életre kelt Periklész-szobor. (A Múzsák ugyanis, akik büszkék voltak híres tanítványukra, az összes szobrát életre keltették.)

      Miután összeházasodott Menoppével, az új király (és szobrász) a szüleiért küldetett, és odahozatta őket a kastélyba, hiszen volt hely elég.

      Az apja, ahogy a gyönyörű parkot járta feleségével, gyakran mondogatta neki:

      – Látod, asszony, milyen jól választottunk nevet? Lám, micsoda karriert futott be a fiúnk. Igazán nagy ember lett belőle.

      És sugárzott a boldogságtól, hogy mindez egyedül az ő érdemük.

      Periklésznek és Menoppének később született két gyermeke, egy fiú és egy lány, de mindkét gyerek lába szálegyenes volt, úgy ám!

      A királyi pár olyan nagy népszerűségre tett szert, hogy a legszolgalelkűbb udvaroncok körében egy időben divatba jött a karikalábú és az ikszlábú járás, ezért a feldühödött Periklésznek végül tiltó rendelettel kellett véget vetnie az új hóbortnak.

      A Minótaurosz beköltözött a labirintus szívében álló házikóba, odajárt hozzá sakkozni vasárnap délutánonként az új király. Játék közben mindig meghallgatta barátja bölcs tanácsait arról, hogyan kezelje makrancos, ámde bájos feleségét, akit szíve mélyéből szeretett.

      Aphrodité meg egyszerűen megpukkadt mérgében.