Ott, ahol a tenger fenekét finom, fehér homok fedi, jött világra Dugó, a kis palackorrú delfin. Anyja két nővére játszotta a bába szerepét. Amint megszületett a kicsi, szorosan közrefogva felkísérték a felszínre, hogy életében először levegőt vegyen.

      Ám a nagynénik azonnal látták, hogy valami nincs rendben az újszülöttel, ugyanis nem tudott mosolyogni. A szájacskája úgy görbült le, mintha folyton szomorú lenne. Márpedig, ki hallott már bánatos delfinről? Hiszen a delfineket jókedvében teremtette Gaia, a Földanya, ezért ül örök mosoly az arcukon. Családja és az ismerősök annyira sajnálták a kicsit, hogy soha nem említették neki testi fogyatékosságát, s mivel a tenger mélyén nincsenek tükrök, Dugó abban a hitben nőtt fel, hogy ugyanúgy néz ki, mint a többi delfin.

      Egy szép napon Kalliszté partjai mentén, a sekély vízben játszadozott legjobb barátjával, ifjabb Próteusszal. A fiú örökölte apja híres alakváltó képességét; egyszerűen bármivé át tudott változni. Ha Dugóval játszott, legszívesebben ő is delfin alakot öltött. Ahogy most is. A két haszontalan kölyök épp egy szerencsétlen tengeri uborkával labdázott a hullámok felett.

      – Jaj, nem hagynátok már abba? – siránkozott a tengeri uborka, miközben ide-oda röpködött a levegőben. – Hányingerem van, ráadásul megint rám tört a légiszony. (A légiszony a tengeri lényeknél pont olyan, mint embereknél a víziszony.)

      A két kis delfin rá se hederített, jókedvűen füttyögve tovább passzolgatták egymás közt az orrukkal.

      – Tudom, hol van a kalózok kincse – próbálkozott megint a tengeri uborka. – Ha elengedtek, megmutatom.

      A kölykök erre már felkapták a fejüket. A tengeri uborka megkönnyebbülten visszacsobbant Próteusz orráról a vízbe.

      – Milyen kincs? – kérdezte Dugó mohón.

      – Azt nem tudom – mondta a tengeri uborka bizonytalanul. – De biztosan nagyon értékes, mert egy díszes ezüst ládika rejti.

      – És pontosan hol van? – tért a lényegre Próteusz.

      – A korallszirtek mellett. Az elsüllyedt hajó kabinjában.

      A két kis delfin abban a percben már meg is fordult, és elkezdett úszni a hajóroncs felé, magára hagyva az elgyötört tengeri uborkát. Közben két mellső uszonyukat sebesen mozgatva vad találgatásokba bocsátkoztak a kincs természetét illetően, mivel a delfinek nem csak füttyögéssel, hanem kifinomult uszony-nyelven is képesek társalogni egymással.

      (Tudjátok, hogy legalább nyolcféle uszony-tartásuk van a hullámokra? Külön az enyhén fodrozódó hullámra, a tarajos hullámra, a tajtékos hullámra, az óriás hullámra, a bukóhullámra, a hanghullámra, valamint az ultrahanghullámra, amivel a delfinek tájékozódnak a víz alatt. Még a cunamira is van jelük, ami a legeslegnagyobb hullám a világon. A kisebb szigeteket akár le is moshatja a térképről. Persze, a mi szigetünket nem, mivelhogy nincs is rajta a térképeken.)

      A kölykök néhány perc múlva odaértek a félig homokba süllyedt roncshoz. A nyitott ajtajú kabin közepén, a padlón valóban ott hevert egy gyönyörű, domborműves levelekkel díszített, ezüst ládika. Ámbár jóval kisebb volt, mint amire a fiúk számítottak.

      „Ebbe aztán nem sok minden fér” – gondolta csalódottan Dugó. (Bár arról fogalma se volt, mit is kezdhetne egy delfin ékszerekkel és aranykelyhekkel, mindig felcsigázták a képzeletét a kalózok kincséről szóló mesék.)

      Próteusz fürgén polippá változott, s egyik szívókorongos karjával felemelte a ládika tetejét. A dobozban csak egy kis kerek, ezüstkeretes púdertükör meg egy bedugaszolt, homályos üvegű flaska volt. A két gyerek leforrázva bámult rájuk.

      Aztán megtörtént a baj. Amikor Dugó a tükörbe nézett, életében először meglátta benne az ábrázatát. Döbbenten meredt rá.

      – Próteusz, nem torzít kissé ez a tükör? – kérdezte rémülten. – Nézd, milyen csempének tűnik benne a szám!

      A másik nem kezdett buzgó helyeselésbe, ahogy azt remélte, csak zavartan lesütötte a szemét. (Már amennyire egy polip le tudja sütni.) De aztán Dugó addig nyaggatta, míg bevallotta neki az igazságot.

      A kis delfin rettenetesen elkeseredett. Talán még el is sírta magát, bár a víz alatt nem látni a könnyeket. Hát hogy is ne lett volna szomorú? Hiszen világéletében vízi mentő szeretett volna lenni, s Kallisztén köztudott dolog, hogy a vízi mentők adják a díszőrséget Poszeidón tengeristen víz alatti palotája előtt. Márpedig közéjük csak a legjóképűbb, legdélcegebb delfinifjakat veszik fel, elvégre jól kell festeniük a tévé képernyőjén, amikor az őrségváltást közvetítik. Úgyhogy szegény Dugónak csak az járt az eszében, hogy a vízi mentők kapitánya biztosan nem fogja beválasztani közéjük ilyen torz ábrázattal.

      Próteusz, hogy megpróbálja másfelé terelni barátja gondolatait, az üvegcsére mutatott:

      – Abban meg mi lehet? Mintha köd gomolyogna benne.

      Dugó ránézett az üvegre.

      – S mintha lenne valami a köd mélyén – lökte meg az orrával. – Vagy valaki – tette hozzá kisvártatva, mert egy pillanatra egy apró, alvó arcot pillantott meg a görgő flaskában.

      – Várj, mindjárt kinyitom – mondta izgatottan Próteusz, s egyik polipkarjával felkapta a palackot, majd kirántotta belőle a parafadugót.

      A ködszerűség abban a percben, huss, kisuhant az üvegből. A fiúk előtt megállt, lassan örvényleni kezdett, majd egyre nagyobb és nagyobb lett. Ahogy elérte az egy méteres átmérőt, megállt a forgása. Amikor eloszlott a köd, a két kölyök egy térdét átölelő, összekuporodott kislányt pillantott meg. Buggyos, kék nadrágot, kurta kis bőrmellényt, és felkunkorodó orrú, piros papucsot viselt. Gyönyörű, olajbarna bőre, csillogó, fekete haja, és bájosan pisze orra volt. Édesdeden aludt, nem látszott zavarni a tény, hogy a víz alatt van.

      – Szerinted ki lehet ez? – súgta oda halkan Dugó a barátjának.

      Próteusz izgalmában egy tál gyümölcszselévé változott. (Mindig ez történt vele, ha túlságosan izgalomba jött.)

      – Fo... fo... fogalmam sincs – dadogta. – Talán ébresszük fel!

      Azzal gyorsan delfin alakot vett fel ismét, mert nem szerette volna, ha a csinos kislány egy tál zöld zseléként ismeri meg. Végül is, az első benyomás nagyon fontos.

      Dugó óvatosan megbökte a kislány karját. Az fel is ébredt. Ásítva megdörzsölte a szemét, majd a két fiúra pillantott. Elmosolyodott.

      – Jaj, de jó! – kiáltotta boldogan. – Ti vagytok a gazdáim, ugye? Még sosem szolgáltam delfineket. Bár, ami azt illeti, embereket se – tette hozzá. – Tudjátok, csak nemrég fejeztem be a dzsinnképző iskolát. Ez az első feladatom.

      Körülnézett maga körül.

      – Hát ez szuper! – mondta vidáman. – Mindig szerettem volna látni az óceán mélyét. Milyen gyönyörűek azok a tengeri liliomok!

      Próteusz maga se tudta, hogyan, de máris a liliomoknál termett, a szájával egy szálat leszakított, s lelkesen átnyújtotta a kislánynak. Az hálásan rámosolygott, amitől a fiúnak hevesebben kezdett verni a szíve.

      – Hogy érted azt, hogy a gazdáid vagyunk? – kérdezte Dugó, aki leragadt a kislány első szavainál. – És tulajdonképpen, ki vagy te?

      – Én természetesen egy dzsinn vagyok. Jázminnak hívnak – felelte a másik. – Az a feladatom, hogy egy kívánságát teljesítsem annak, aki a palackból kiszabadít. Vagyis most nektek.

      – Olyan dzsinn, mint az „Aladdin és a bűvös lámpa” című mesében? – fitogtatta jól értesültségét Próteusz.

      – Ó, hát olvastad? Az a dzsinn, akiről szó van a történetben, az egyik nagybátyám. Ő a leghíresebb a családunkban – mondta Jázmin büszkén. – De egyszer talán még én is belekerülök egy mesébe – tette hozzá vágyakozva.

      Ragyogó mosolyt vetett Dugóra.

      – Kedves gazdám, mi lenne hát a kívánságod?

      – Nem tudnád nekem is olyan nevetőssé változtatni a számat, amilyen a többi delfiné? – kérdezte mohón Dugó.

      Jázmin mosolya kissé elhalványult.

      – Hát hogyne. Ez igazán nem túl nehéz feladat – mondta erőltetett könnyedséggel.

      Halkan elmormolt valami arab varázsigét.

      Dugó szája fölé abban a percben kackiás, fekete bajusz nőtt. Mint a csiga háza, úgy tekeredett föl a vége.

      Jázmin elpirult.

      – Úgy látszik, eltévesztettem a varázsigét – motyogta, majd sietve újabb varázsigét darált el.

      Ekkor a bajusz eltűnt ugyan, de helyette két hatalmas, alkarnyi hosszúságú szemfog nőtt ki Dugó szájából. Úgy nézett ki, mint egy kardfogú tigris. Vagyis inkább „kardfogú delfin”.

      A kislány szégyenkezve lesütötte a szemét.

      – Ami azt illeti, sosem voltam túl jó az ilyesféle varázslatokban. Épp hogy csak átmentem a vizsgán. Sehogy se akar eszembe jutni eszembe a megfelelő varázsige – vallotta be, majd felcsillant a szeme. – De ha akarod, a világ leghatalmasabb királyává tehetlek. Vagyis... delfinkirályává. Vagy kincsekkel halmozlak el. Esetleg elröpítelek egy repülő szőnyegen oda, ahová csak akarod. A repülő szőnyegekhez igazán értek – tette hozzá csöppnyi hiúsággal a hangjában, miközben intett egyet, amitől Dugó hatalmas szemfogai hirtelen eltűntek.

      Dugó elkeseredetten bámult maga elé. A delfineknek nincs királya, a pénzzel meg mit is kezdene itt a víz alatt? S a szőnyegen való repkedés se túlságosan vonzó lehetőség egy tengeri lény számára.

      – De talán másképp is elérhetnéd a célodat – folytatta a kis dzsinn, amikor látta rajta a csalódottságot. – Ha be tudnád bizonyítani hogy alkalmas vagy a feladatra Teszem azt, ha a segítségemmel megmentenél egy fuldoklót, jutalomból biztosan felvennének a vízi mentők közé. Maximum nem választanak be a palotaőrök közé.

      – Egész pontosan hogyan tudnál segíteni? – éledt újra az érdeklődés Dugóban.

      – Nos, én könnyen rátalálok a fürdőzőkre. A távérzékelés az egyik képességem. Ha becsukom a szemem, úgy látom Kallisztét és a part menti vizeket, mintha felettük lebegnék a szelek szárnyán. Lássuk csak, mi a helyzet most. Nincs-e valahol egy úszó bajban? – hunyta le hosszú pillájú, sötét szemeit. – Aha! – kiáltott fel egy fél perc múlva. – Jobbra tőlünk, a nyílt vízen, egy férfi az egyik bójába kapaszkodik. Egy csónak lebeg mellette, szerintem kieshetett belőle. Biztosan nem tud visszamászni. Se úszni.

      – Akkor hát mire várunk?! – kiáltotta buzgón Dugó. – Induljunk!

      Azzal megfordult, és sebesen szelni kezdte a habokat.

      Próteusz lovagiasan felkínálta a hátuszonyát Jázminnak, s amikor az hálás mosollyal belekapaszkodott, a barátja után eredt vele.

      Dugó fejéből minden egyéb gondolatot kiszorított a vágy, hogy végre megmentsen valakit. Csak úszott, úszott rendületlenül, míg a strandhoz nem ért. Aznap szélcsend volt és rekkenő meleg, akár egy kemencében, úgyhogy elég sokan fürödtek a vízben. A kis delfin ide-oda cikázott a labdázó kicsik és búvármaszkos, pipás békaemberek között. Néhány vízibiciklit is ki kellett kerülnie, mire kint a nyílt vízen észrevett egy férfit, aki fél kezével egy piros bójába csimpaszkodott.

      „No, várj csak, mindjárt megmentelek!” – gondolta, és már maga előtt látta, ahogy a hősies életmentésért kapott kitüntetést maga a szigonyos Poszeidón isten adja át neki. Márpedig akkor egyszerűen muszáj lesz, hogy felvegyék a vízi mentők közé.

      Fürgén a kapálózó lábak alá siklott, majd egy ügyes mozdulattal a hátára kapta a férfit, s úszni kezdett vele a part felé.

      Ám a megmentett nem tűnt túlságosan boldognak. Dühösen kiabálni kezdett vele, hogy ő ma nem ér rá delfinkölykökkel játszadozni. Nézze csak meg, hány bója csúcsát kell még pirosra mázolnia! Hiszen olyan ritkán nyugodt a tenger, márpedig bóját akkor lehet festeni, ha nem hullámzik a víz. Dugó akkor vette észre, hogy a férfi egy ecsetet tart a jobb kezében, s a bójához kikötött kis csónak orrába egy festékes vödör van állítva. Lógó orral visszavitte a jóembert a munkájához.

      Próteusz a hátán ülő Jázminnal csatlakozott hozzá.

      – Én tehetek róla – röstelkedett a kis dzsinn, miközben hátuk mögött hagyták a kudarc színhelyét. – Valahogy nem vettem észre, hogy csak azért kapaszkodik a bójába, mert éppen festi. Ebben a hőségben biztosan kellemesebb a vízben dolgozni, mint az átforrósodott ladikban.

      A három gyerek lógó orral úszott egyre messzebb, miközben törték a fejüket. Most mit tegyenek? Sehogy se akar összejönni az a fránya életmentés. Percek óta némán szelték a habokat, amikor egyszer csak egy hangosan visító, kalimpáló kis alak zuhant alá az égből. Nagyot csobbanva eltűnt előttük a tengerben.

      Dugó ez egyszer teljesen ösztönösen cselekedett. Sebesen előre iramodott, és lemerült a mélyben. Mivel Próteusz Jázmint vitte a hátán, csak lassabban tudta követni.

      Dugó izgatottan fürkészte a zöldes homályt. Meg is látott egy lassan süllyedő kisfiút, akinek nagy levegőbuborékok hagyták el a száját. Szemernyit se tétovázott. Tudta, hogy még egy perc, és a gyerek megfullad. Gyorsan odaúszott hozzá, a hátára kapta, és felvitte a felszínre. A fiúcska alig kortyolt egy nagyot a levegőből, máris bömbölni kezdett.

      Akkor értek oda a vízi mentők.

      – Ejnye, Phaeton, mit tettél már megint? – dorgálta a gyereket a kapitányuk. – Hogy képzelted azt, hogy hajtani tudod apád szekerét? Kicsi vagy te még ahhoz, hogy a napot keresztülvidd az égen.

      Kiderült, hogy Héliosz napisten legkisebb, híresen rosszcsont fiacskája ellopta apja szekerét, ám gyenge kezecskéivel nem tudta tartani a gyeplőt. A megvadult paripák vágtatni kezdtek, és Phaeton kiesett a szekérből.

      (A lovak szerencsére már jól ismerték az utat, így kocsis nélkül is végigmentek rajta. Ám mivel végig száguldottak, az emberek nagy csodálkozására aznap jóval korábban ment le a nap.)

      Természetesen Dugó lett a nap hőse. Még az esti híradó számára is készítettek vele egy riportot. A nézőket egyáltalán nem érdekelte, hogy nem tud mosolyogni, mindenki azonnal a szívébe zárta a szomorúan legörbülő szájú kis delfint. Olyan közkedvelt lett, hogy később még a halrudacskákat is vele reklámozták a tévében. A vízi mentők vezetője pedig megígérte neki, hogy néhány év múlva felveszi a csapatába.

      Így hát végül Próteuszra maradt a dzsinn által teljesítendő kívánság, hiszen barátja szíve vágya már teljes mértékben valóra vált. Nem is kellett sokáig gondolkodnia. Azt kívánta, hogy Jázmin hagyja ott a dzsinnséget, változzon közönséges kislánnyá, és legyen a barátnője. Jázmin örömében elpirult a kérés hallatára. Addigra ugyanis már olyannyira megkedvelte a fiút, hogy mély szomorúsággal töltötte el annak gondolata, hogy vissza kell térnie az üvegbe, és soha többé nem láthatja. Így viszont örökre vele maradhat.

      Attól fogva aztán ők hárman sülve-főve együtt voltak, és senki se lepődött meg, amikor jó tíz év múlva a lány és ifjabb Próteusz összeházasodott.

      Az esküvőt természetesen a víz alatt tartották meg. Mind az ifjú pár, mind a násznép búvármaszkot és oxigénpalackot viselt. Egyetlen apró közjáték zavarta meg a szertartást; amikor az izgatott vőlegény az igen kimondásánál egy pillanatra málnaszínű zselévé változott. Szerencsére bájos menyasszonya nagy rutinnal rögtön el is kapta a süllyedő tálat. S ki más eskette volna össze őket, mint legjobb barátjuk, a népszerű Dugó kapitány? Hiszen Kalliszté partjai mentén a vízi mentők vezetői – akárcsak a hajóskapitányok – rendelkeznek ezzel a kiváltsággal.