– Húsz év költői pálya versei olvashatóak a Vízre írt című új kötetében. Mik voltak a kiválasztás szempontjai?
– Az első válogatás tulajdonképpen még 2006-ban történt, mivel már a Saudade című kötetemet is válogatott és új versek gyűjteményének szántam, de aztán Csordás Gábor lebeszélt erről, s úgy tűnik, jól tette. Így ugyanis nem négy, hanem öt könyv verseit átrostálva tudtam összeállítani ezt a kötetet, ami mindenképpen szerencsésebb, hiszen én sosem voltam túlságosan termékeny alkat, ezért a könyv így is meglehetősen karcsúra sikeredett. Remélem, elég szigorú voltam önmagamhoz.
– Milyen a viszonya a régi műveihez? Kit-mit lát bennük?
– Közhelyes, de Karinthy egyik írása, a „Találkozás egy fiatalemberrel” jut az eszembe. Hiszen huszonöt éve írok, s arra, hogy ki voltam, aki azokat a régi, mondjuk húsz évvel ezelőtti verseket írta, már alig emlékszem. Pontosabban, épp a versek képesek arra, hogy valamit megidézzenek belőle. Azt hiszem, ösztönösen megpróbáltam úgy válogatni a régi írások közül, hogy mintegy jelzőkarókként kijelöljék azt az utat, ami az utolsó kötetem verseihez vezetett. Ezt persze, poétikai értelemben gondolom. Ami talán kissé furcsa így visszanézve, az első kötetem egyes verseiben felbukkanó képek bizarrsága.
– Például a másodikból, a Süllyedő Atlantiszomból csupán három vers szerepel. Miért?
– Én is meglepődtem, amikor konstatáltam, hogy abból a kötetből választottam ki a legkevesebb verset. Azt hiszem, mára már rettenetesen távol áll tőlem az a fajta hit, és a világegyetem rendjébe vetett érthetetlen bizalom, ami átitatja a régi verseimet. Szó nincs arról, hogy megtagadnám akkori önmagamat, de azt gondolom, hogy mind tematikailag, mind poétikailag az a könyv egy kitérő volt – ámbár nem állítanám, hogy zsákutca, vagy egyértelmű kudarc.
Szerző: Méhes Károly, Dunántúli Napló, 2009. június 22.