– Tudod, hogy a webotthonodon nem szerepel még a Vízre írt?
Igen, persze. Csak néhány napja kaptam meg a tiszteletpéldányokat, úgyhogy még nem volt rá idő, hogy felkerüljön az új anyag.
Szigorú szerkesztője vagy magadnak: korábbi öt kötetedből összesen 57 verset válogattál ebbe a gyűjteményes kiadásba. Mi van a többivel?
Köszönik szépen, ők is jól vannak. Egyébként az első válogatás még 2005 végén történt, mivel én a Saudade című kötetemet először válogatott és új versek gyűjteményének szántam. Csordás Gábor mondta, hogy jobb lenne két külön kötetben publikálni a verseket, úgyhogy akkor félretettem a válogatást, és 2 év múlva vettem elő megint, amikorra kicsit átrendeződött az anyag. Ez főként szűkítést jelent. Ha még néhány évet várok, valószínűleg ennél is kevesebb vers került volna be – s ha netán száz évesen végeztem volna el ezt a szelektálást, lehet, hogy egy se. Azt hiszem, minden költőnek tudomásul kell vennie, hogy a múlandóságnak ír; a versek többsége igazából már nem hat 100-200 év múlva. Hiszen tudjuk, még a legnagyobb költők is csak néhány verssel lebegnek az örökkévalóságban.
Két dolog köt össze – mondtad – egyetemista korú, hajdani éneddel: a harag és a kétségbeesés. Kire haragszol még mindig? Vagy mire?
Ez inkább egyfajta egzisztenciális harag és kétségbeesés. Bár az írás segít domesztikálni az efféle érzelmeket, még mindig túl sok indulat hullámzik bennem. Attól tartok, soha nem leszek bölcs és türelmes öregasszony. Talán azért is szeretem annyira a tengert; olyan mértékben le tud nyugtatni néhány víz mellett töltött óra, mint semmi más. Erre tizenhét éve, hollandiai gyerekcsőszködésem idején jöttem rá, amikor egy hétvégén a szülők hágai lakásából két órát gyalogoltam ki a tengerpartra, ahol csak ültem a homokbuckákon és bámultam a vizet. Mintha minden keserűséget, az alkalmazkodás és a konfliktusok által okozott frusztrációt kimosott volna belőlem a tenger.
Találtam egy harmadikat (a Labirintus című versedben kimondva is), ez pedig a kétely. Nem kéne erőltetni nagyon, hogy minden versedben kimutassuk...
Igen, a kételkedés gyökere valószínűleg a neveltetésemből ered. Kissé talán bigottnak mondható, puritán, vallásos légkörben nőttem fel, ami azt jelentette, hogy tinédzserként gyakorlatilag „bepofoztak” vasárnaponként a templomba, s ennek egyenes következménye volt, hogy később, felnőttként mindenféle dogmát, tekintélyt ösztönösen megkérdőjeleztem magamban. Mindez persze nem zárta ki kezdeti határtalan naivitásomat, szóval, elég ellentmondásos volt a kamasz- és kora felnőttkori gondolkodásom. Talán még mindig az.
Hatalmas tengerek hullámoznak a karcsú könyvben, portugálos nosztalgiával. Bár inkább skót és görög utalások – feltehetően élmények – érződnek a partról. És ezt a végtelenség-határtalanság érzést nem értjük csak szó szerint, persze.
A portugál nosztalgiát a Saudade kötetcím miatt már sokszor rám ragasztották, de valójában sose
jártam Portugáliában. Egyszerűen csak megtetszett a szó, úgy éreztem tökéletesen jellemzi a
verseimet. Egy életérzés neve, egyfajta melankolikus vágyakozást jelent dolgok, helyek,
személyek után. A Saudade verseinek hátterében egy másik mediterrán vidék, a görög szigetvilág
dereng, a korábbiaké mögött pedig ezek ellenpontja, az Északi tenger. A húszas éveim végén
ugyanis hét hónapig Skóciában éltem, ahol ért egy erős tengerélmény. Ez az ossziáni, komor
és drámai tengerkép talált később ellenpontjára a homéroszi derű otthonában, Görögországban.
Kérdeznék egyet a címről: aki vízre ír, az nem az örökkévalóságnak. Akkor kinek – saját magának?
Minden költő elsősorban saját magának ír, ezt elég sokszor kimondták már. Azt hiszem, elég nagy baj, ha valakinek vagy valakiknek akar írni, akkor nyilvánvalóan hamis, torz lesz a vers, hiszen önkéntelenül is megpróbál bizonyos elvárásoknak megfelelni. A versek összessége végül is egyfajta mentális napló, pontosan tükrözi, ki voltam én akkor, mi munkált bennem, amikor azt a bizonyos verset írtam. Az emlékezet is szelektál és hamisít, nem egészen megbízható. Az én memóriám ráadásul csapnivaló, többnyire csak fura képeket őrzök 20-30 évvel ezelőttről, ráadásul sokszor visszaálmodom magam a múltba, bizonyos helyekre és élethelyzetekbe, és ezek az álmok aztán összekeverednek az emlékeimmel. Ha elolvasom valamelyik régi versemet, képes tisztább emlékképeket indukálni, képes valamit visszahívni a múltból, az óhatatlan veszteségekből.
Gyűjteményes kötet általában azt sugallja az olvasónak, hogy a költő ezzel összefogott és lezárt egy korszakot. Így van? S ha igen, mi jön most?
Valóban, én is emiattt szerettem volna ezt a kötetet. Két éve nem írok verset, valami mindenképp lezárult bennem. Lehet, hogy ez csak egy szokatlanul hosszú, netán évekig tartó terméketlen korszak, de az is lehet, hogy a költészet lassan eltűnik az életemből. Ám ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik. Tavaly megírtam egy kötetre való mesét, melyeken remekül szórakoztam. Épp annyira élveztem a meseírást, mint gyerekkoromban az olvasást. És valamiféle kapcsolatban mégiscsak állnak a verseimmel, hiszen a történetek háttere egy képzeletbeli görög sziget, melyen a görög mitológia alakjai együtt élnek az emberekkel.
Forrás: Litera.hu – Zelki János