– Eszter, megtudnád mondani pontosan mit jelent a „saudade”?
– Nem lehet szó szerint lefordítani, egy hangulat neve. Egyfajta szomorú vágyakozást jelent valami vagy valaki után, ami/aki hiányzik az ember életéből. Lehet szó személyekről, helyekről, érzésekről. Ám nem csak pusztán a hiányról szól ez az érzés, hanem arról a vágyról is, hogy valahogy betöltsük ezt az űrt.
– Mit gondolsz, miért pont ezzel a szóval határozzák meg a portugálok önmagukat?
– Talán azért, mert a portugál hajós nép volt egykor, s a tenger közelsége meghatározza valamiképpen egy nemzet karakterét, az erős melankóliát, a végzet elfogadását s egyben a helytállást is. Hisz a saudade a fado alapérzelme. A fado olyan a portugáloknak, mint a franciáknak a sanzon. Mondják, a fadoénekes mindig egyhelyben állva énekel, mintegy szembenézve a végzettel.
– És te miért éppen ezt a lefordíthatatlan kifejezést választottad legutóbbi köteted címéül?
– Én azt a hangulatot, amit a verseim sugallnak, mindig is meghatározónak éreztem, csak nem volt számomra külön neve. Aztán, amikor megszerettem a fadót és kicsit utánanéztem, találkoztam a saudade fogalmával. Rögtön ráismertem benne magamra, olyannyira, hogy később valóban ebből lett a tavaly megjelent kötetem címe is. Valamelyik szimbolista költő, talán Baudelaire írta, hogy bizonyos dolgok azért tetszenek nekünk, mert olyanok mint valami mélyen bennünk. Úgy látszik, nekem a lényem egy része portugál.
– Az én értelmezésemben a „saudade” valahol a létező – nem létező határán
egyensúlyozó vágyat fejezi ki. Miért érzed fontosnak artikulálni egy ilyen megfoghatatlan világ
képeit, s hogyan lehet beszélni arról, ami valójában nincs?
– Mi az, hogy létező és nem létező? Sokszor egy álom olyan valóságos, és ébredés után is annyira rá tudja nyomni a bélyegét a napra, mintha valóban megtörtént volna. A halottak ugyanolyan fontosak lehetnek nekünk, mint az élők. Egy távoli táj iránt érezhetünk szinte szerelmi szenvedélyt. Egy vers is egyfajta virtuális valóság, saját tere van, saját ideje, ahová szinte magába ránt. Minden, ami bennem létezik, az van. Beszélni igazából csak ezekről a dolgokról érdemes, ahogy egy fadoénekes is csak ezekről a dolgokról énekel.
– Mi is a „fado”, és mit fejez ki számodra?
– A fado a latin fátumból származik, szótári jelentése: sors, végzet. A 19. században kialakult énekek ezek, melyek egyik gyökere a portugál balladaköltészet, a másik pedig az afrikai rabszolgák zenéje, tánca. Általában hegedűvel vagy harmonikával kísérik, s jellemzője még az érzelmekkel telített előadásmód. Nekem úgy tűnik mintha a; leghíresebb fadoénekesek mind nők lennének, én legalábbis még nem találkoztam olyan férfi énekessel, aki megfogott volna. Valamiképp mintha hiányozna belőlük az a szenvedély, érzelmi fűtöttség és kitárulkozás, ami az énekesnőkben megvan. Persze, lehet, hogy igazságtalan vagyok, és csak nem ismerem eléggé a műfajt.
– Hol, hogyan jelentkeznek fado-hatások a lírádban?
– Leginkább érzelmi hatásuk volt, az utolsó verseskönyvemet nagyrészt fado hallgatása közben írtam.
– A fado elválaszthatatlan a zenétől. Mennyire vagy zenei költő? Hallod vagy inkább látod a verseket?
– Abszolút nem vagyok zenei költő, nincs ösztönös érzékem a ritmushoz, metrumhoz. Viszont a zenét, használom versírás közben. Például úgy, mint a fadót is: egyfajta inspirálószerként, hiszen a zene az a művészeti ág, ami a legerősebb érzelmi hatással bír, így segíti a tudatalattimat, ha szól, miközben írok.
– A halál és a tenger összefonódó motívuma meghatározza az egész kötet. Milyen búcsú az, amit a „Saudade” versekkel ki szeretnél fejezni?
– Ez a kötet nagyrészt a veszteségről, a hiányról szól, ezért is kapta a címét. Két halottal való beszélgetés áll a hátterében. Az egyik az édesapám, aki néhány éve halt meg. Az ő halála hozott felszínre egy másikat, aki egy szerelmem volt, és jóval régebben vesztettem el. Az ő halálát én akkor nem tudtam feldolgozni. Nem tudtam szembenézni a fájdalommal, és sok éven keresztül mélyen eltemettem magamban. De hát, semmit nem lehet megúszni... Úgy tűnik ezekkel a versekkel jött el az ideje, hogy beszélni tudjak róla.
Szerző: Miklya Luzsányi Mónika