Elég jól emlékszem az első versemre. Öt vagy hat strófa lehetett, s kissé bizonytalan voltam a műfaját illetően, sehogy se tudtam eldönteni, hogy művem eposz-e, vagy ballada.

      Abban az időben oda voltam a történelmi regényekért, különösen a középkorban játszódóakat szerettem, nyilván ezek inspiráltak egy bizonyos Roland lovag kalandjainak elbeszélésére, ám mivel a soványka cselekmény következtében hősömet viszonylag rövid idő után el kellett tennem láb alól, a költemény kissé kurtára sikerült. E hiányosság viszont nem zavart sem az alkotói büszkeségben, sem a birtoklás örömében. Az összehajtogatott papírost egy kis bőrszütyőben néhány napig a nyakamban hordtam, mint valami pótolhatatlan kincset vagy talizmánt. Amikor megmutattam a költeményt, s vele a kincsemet rejtő bugyellárist az irodalom tanárnőmnek, ő nem tudta elfojtani a mosolyát. Máig se tudom, melyiken mulatott jobban. Ezután évekig nem írtam verseket. Alkotásvágyamat a próza terén igyekeztem kielégíteni; nyolcadikos osztálytársaim előtt jelentősen megnőtt a reputációm néhány iskolai kirándulásról szóló humoros elbeszéléssel.

      Egyébként egész gyermek- és kamaszkoromban következetesen elutasítottam a költészetet, olvasnivalóim jórészt mesekönyvek és kalandregények voltak. A verselemzéseket meg egyenesen utáltam, mert a legtöbb költeményből egy mukkot sem értettem, így „saját szavaimmal” egy árva mondatot se tudtam papírra vetni róluk.

      A főiskolán aztán minden megváltozott. A lehető legbanálisabb módon kezdődött; reménytelenül szerelmes lettem egy csoporttársamba. Hihetetlenül érzékeny, erőteljes és önironikus humorérzékkel rendelkező fiú volt; szinte a pórusaiból is áradt a tehetség. Úgy rémlik, a festés mellett énekelt egy zenekarban, és természetesen verseket is írt, melyeket megmutatott nekem. Egyszer egy kis kollégiumi kiállításon a képei mellé néhány önmarcangoló poémáját is kitűzte, s amikor én az elsőt elolvastam, azonnal tudtam, hogy nekem is ezt kell csinálnom. Nem mintha a versei olyan jók lettek volna, de a mondatokban rend volt, valami olyasféle koherencia, ami az én zaklatott, késő kamaszkori érzelmi életemből hiányzott.

      Hazamentem, és nyomban megírtam az első igazi versemet. Azóta se töltött el nagyobb boldogság. A teljes nincstelenség és kifosztottság állapotában úgy éreztem, mintha végre lenne valamim. Persze, az érzés nem tartott sokáig, hiszen a verset éppúgy nem lehet birtokolni, ahogy önmagunkat sem, az írás eufóriája viszont azóta is sokszor elűzte már belőlem az üresség érzetét.

      Bár első műveim borzalmasak voltak, én olyan könnyedén potyogtattam világra őket, mint tyúk a tojásokat. Majd mindennap és majd mindenhol írtam, akárhol felbugyoghattak bennem a verssorok, úgyhogy mindig volt a táskámban ceruza és papír. (Azóta is sóváran gondolok arra a parttalan áradásra, melynek nem tudtam, és nem is akartam ellenállni.) Kedvenc költőim sorai is imamalomként zakatoltak a fejemben napokon át; zuhanyozás közben, buszfogantyún lógva, vagy egy csillagászat szeminárium háttérzenéjeként - mintha az univerzum hangja lett volna.

      Emlékszem az egyik szöveg keletkezésére. Egyszer, egy földrajz előadáson a padba vésve megláttam magam előtt két szót: mi marad. Ez lett a címe annak a versnek, melyet lángoló ihletemben azon nyomban lejegyeztem, s amelyik aztán néhány másikkal együtt (dokumentációs célból) megúszta, hogy az első 2-3 évből származó összes többi, „zsengének” csak jóindulattal nevezhető írásommal együtt megsemmisítsem.

      mi marad

     mi is odamegyünk
     hófehér lepelünk
     tátongnak szétnyílt rózsás sebeink
     ki ütötte szögeink
     fejét cölöpverő géppel
     lehull másnaposság bilincseink
     elmúlik a manifesztumok kora
     Ginsberg és a saját költészet kora
     elmúlik ha leszünk jól szituáltak
     felnőttek két gyerekkel
     felnőttjátékokkal és porcelánkutyákkal
     nem akarom
     a gyerek majd a pofánkba köp
     ahogy tesszük az anyánkkal
     és elmennek nemzeni új kétségeket
     új selyemzsinórt új költészetet
     mi marad
     már sírni se tudok
     nem akarok
     a nyaktilót mért találták fel
     és a tökön rúgást mért találták fel
     mi marad
     csak hófehér lepelünk
     gonosz magunk teremtette istenünk
     kéjesen legelteti szemét
     aszott bőrruhánkon befedett csontjainkon
     mi marad nekünk

      Két dolog van, ami még összeköt akkori énemmel; a harag és a kétségbeesés. Az a harag és kétségbeesés, ami most is gyakran elfog a létezés abszurditásával kapcsolatban, s amelyet egyedül az írás szelídíthet meg. A vers a bennem fortyogó düh és keserűség domesztikálási kísérlete azóta is.

      Nem véletlen, hogy Ginsberg kóstolgatása után egy ideig József Attilával keltem és feküdtem. A „Tudod, hogy nincs bocsánat” című műve volt az első, amit fejből megtanultam, s egy kockás papírra másolva kitűztem az ágyam fölé. Amikor a nagynéném meglátta, és megkérdezte, hogy az enyém-e, szinte önkéntelenül rávágtam, hogy igen. Ma sem érzem hazugságnak.

      Mivel tinédzser korom költészetundora miatt túl sok költőt nem ismertem, elkezdtem falni a verseket. Ahogy egyre többet olvastam, a decensebb, dekadensebb és titokzatosabb költészetek felé fordultam. (Nyelvtudás híján persze csak fordítások jöhettek szóba.) Először a régi kínai és japán mesterek kerültek sorra, majd a francia szimbolistákat és szürrealistákat követően Emily Dickinson. A nyers indulat, az „üvöltés” helyett egyre jobban érdekelt az érzelmek áttételesebb kifejezése, valamint a részletek, a láttatás öröme. Merthogy ennyi maradt képzőművészeti iskolázottságomból; a képek mindenekfelett való szeretete.

      A „kínai korszak” ideje alatt még egy költői alteregóm is született, egy Va Veng nevű, 8. századi költő. Néhány rövidke, négysoros verset vadkacsákról, vízre hulló falevelekről, egyebekről az ő nevében írtam. A japánoktól a haikut vettem át. Bár tudtam, hogy az európai haiku távol áll az eredeti szellemiségétől, mégis, a kezdetektől vonzódtam ehhez a formához. A villanásnyi, szinte csak egy képpé redukált költészethez. Első kötetemben is helyet kapott néhány, mint például ez a „Hold” címet viselő kettős haiku:

      Kivilágított
     kajütablak, amin nem
     néz ki senki sem.
          *
     Felfújja a hold
     rágógumigömbjét a
     meleg, esti szél.

      Bár soha nem voltam túlságosan kísérletező kedvű alkat, próbáltam szert tenni némi verstani alapokra. Írtam hexametert, pentametert, talán alkaioszi strófákat is; versnek vers volt mindegyik, de költészet még oly csekély mértékben se, mint addigi próbálkozásaim. Különösebb érzékem nincs az időmértékes verseléshez, így csak nyögvenyelősen, verslábakat számlálgatva haladtam, nem kapott el az a Csíkszentmihályi Mihály által flownak, áramlatnak elnevezett valami. S mivel a flow által érzett öröm volt fő mozgatórugója költészet iránti érdeklődésemnek, viszonylag hamar feladtam az időmértékes verseléssel való bíbelődést. Kikötöttem a laza, többnyire jambikus soroknál. A jelzésszerű kereteknél, melyek közt kényelmesebb mozgástér nyílhat.

      Emily Dickinsonnak a talányossága tetszett és a pararímei. Hatására ezekkel a furcsa rímekkel is kísérleteztem, de ugyanúgy jártam velük, mint az időmértékes formákkal. Nem mondhatnám, hogy tökéletesen értettem a verseit, ám ez nem is zavart. Elég volt, hogy éreztem őket, úgy borzongott néha olvasás közben a hátam, mintha huzat érte volna. Az egyik kedvencem ez a kis éteri négysorosa, Károlyi Amy ihletett fordításában: „Ne tudva jöttöd pirkadat, / Minden ajtóm kitárt. / Vagy pihét hordsz, mint a madár, / Vagy habot, mint a part.” A dickinsoni enigmatikusság halvány visszfénye talán érződik néhány későbbi versemen.

      De nemcsak a választott ősök hatása meghatározó. Fejlődésemben, azt hiszem, fordulópontnak bizonyult egy hosszabb, skóciai tartózkodás. A más kultúra, más táj, más mentalitás három hosszú, esővel és hallgatással teli hónap után egyszer csak elkezdett tükörként funkcionálni, melyben már halványan körvonalazódott annak az arca, aki a versben („abban az érinthetetlen térben, hol csak hamut itat és port etet”) beszél. Ért ott egy mély és tartós tenger-élmény, ami erőteljesen meghatározta akkori írásaim tematikáját és motívumait, és egy megrázó veszteség is. Utóbbit, mivel képtelen voltam feldolgozni, évekig magamba temettem, bár búvópatakként, egy-egy mondatba, képbe rejtve néha felszínre tört nemcsak álmaimban, hanem verseimben is.

      Amikor Skóciában egy halászfalucska feletti szerpentin leállósávjából először pillantottam meg a tengert, a sirályok vad rikoltozása közepette valami olyan zabolátlan szabadságérzet és szabadságvágy öntött el, hogy pillanatokig lélegzetet venni se tudtam, csak szívem őrült kalapálása visszhangzott a koponyámban. A felettem köröző madarakhoz hasonlóan legszívesebben én is rádobtam volna magam a kristálytiszta levegőre, s csak siklottam volna a végtelen, zöldesszürke víz felett. Ez a szabadságérzet, ez a pulzálás az, amit jó esetben versírás és versolvasás közben ma is érzek.

      Én egyébként azok közé tartozom, akikbe az ihlet csak „látogatóba jár, mint a lidérc a toronyba”.^* Abszolút nincs fölötte hatalmam, jön s megy, kedve szerint. Lehet, hogy azért nem tudom irányítani, mert soha nem voltak mély gondolataim, melyeket csiszolt formákba kívántam volna önteni. Sőt, egyáltalán nem szoktak lenni gondolataim, amikor leülök írni; általában fogalmam sincs, miről fog „szólni” a leendő vers, többnyire csak egy kép vagy szó, netán egy rímpár a kiindulási pont. Egyetlen erősségem talán, hogy semmit se várok tőle, hogy rá merem bízni magam a sodrásra, vigyen, ahová akar. (Furcsa, de nemrég első prózai próbálkozásaimat, néhány mesét is hasonlóképpen írtam meg. Úgy tűnik, pár oldalt elbír ez a módszer, de azt hiszem, nagyobb formátummal már nem boldogulnék.) Írás közben mindig szoktam zenét hallgatni, a katalizátor-hatás miatt. Felerősíti az érzelmeket, a tudatalattiban zajló folyamatokat, melyekből a vers táplálkozik. A Saudade c. kötet megírása közben például jórészt fadót hallgattam, meg Michael Nyman instrumentális filmzenéit.

      A költővé válás folyamatában nem lebecsülendő a mentor szerepe. Az én mentorom Kárpáti Kamil volt. Olyasféle folyamatos, áldozatos figyelmet kaptam tőle több éven át, amire minden költőtanoncnak szüksége lenne. Kamil minden versemet elolvasta, majd kommentálta, elemezte. Amennyire visszaemlékszem, én inkább ösztönösen, mint az értelmemmel tudtam kiszűrni mondanivalójából a lényeget, azt, ami segített továbblépni. De igen sajátos, törékeny kötődés volt ez közöttünk, hiszen igazából nem ismertük egymást, csak levélben érintkeztünk. Azt hiszem, valójában azok a gondolkodásbeli különbségek robbantották szét a kapcsolatot, melyek éveken át rejtve maradtak, mivel a fő téma kettőnk között mindig a költészet volt, elsősorban az én költészetem, amit én önző módon el is fogadtam.

      A húszas éveim közepétől két vezérlőcsillagom Pilinszky és Nemes Nagy lett. Mindkettőjüknek kétszer kellett nekifutnom. (Első ízben még éretlen lehettem hozzájuk, mint annyi más dologhoz is abban az időben.) Az első Pilinszky-vers, melynek kegyetlen szépségétől elállt a lélegzetem, a KZ-oratórium egy részlete volt. (Önállóan Fabula címmel is megjelent.) A költészethez egyébként részben esszenciát kedvelő hajlamom vonzott (e hajlam most a prózánál hátránynak, leküzdendő nehézségnek bizonyul), s ezt a töménységre, sűrűségre vágyó vonzalmamat Pilinszky tökéletesen kielégítette. Valószínűleg részben az ő hatásának köszönhetem „istenkereső” periódusomat, azoknak az írásoknak a zömét, melyeket második kötetem tartalmaz.

      Nemrég állítottam össze válogatott verseimet, s meglepődve vettem észre, hogy a legkevesebb, mindössze három művet abból a könyvből szemeltem ki. Mintha akkori énemmel tudnék a legkevésbé azonosulni. Ma már alig tudom felidézni magamban azt a Bernini Szent Teréz szobrához hasonló barokkos elragadtatást, ami ilyen sorokhoz vezetett:

      Visszaadok mindent

     Visszaadok mindent.
     Így állok eléd.
     Mondd, akarsz-e engem?
     Kőként esek beléd, hogy
     tükröd megremegjen.

     Te szelíd irgalmatlan,
     ki vagy a mélyben,
     örvényeddel vígy haza.
     Magasodjon fölém
     hajnalod rohanó vízfala.

     Csillagképek közt úszik hajam.
     Hallod-e a szívverésem?
     Óriási szobor,
     siklom feléd a
     kettényíló fényességben.

      Mindössze arra az átmeneti megnyugvásra emlékszem, amit a hit adott; a világegyetem rendjébe és értelmébe vetett érthetetlen bizalom. Később pragmatikusabb lettem, többé már nem az volt a kérdés, hogy van-e isten, hanem az, hogy egy fikció segíthet-e élni. Apám hosszú haldoklása és halála aztán végleg eldöntötte a kérdést. Anyámnak a túlvilágba és egy mindenható lénybe vetett hite, nekem meg a mondatok fájdalomcsillapító hatásába vetett hitem segített.

      Nemes Nagy Ágnes mással bűvölt el, mint Pilinszky. A fegyelemmel, a mértéktartással, a hűvös mérlegelés mélyén lobogó csillapíthatatlan indulattal. A hűvös (és elegáns) mérlegelés képességével ugyan csekély mértékben rendelkeztem, de heves és igazságtalanságot nem tűrő természetemnek imponált az érzelmek ilyetén való megzabolázása.

      A harmincas éveimben erősebben fókuszáltam a kortárs magyar költészetre, különösen a (körülbelüli) korosztályoméra. S a férfi költők mellett valahogy megszaporodtak a nők. Ott volt például Rakovszky, Tóth Kriszina, Szabó T. Anna. Rakovszkyban egyszerre érdekelt az ontológiai tematika és a szerepversben rejlő lehetőségek - bár akkor én még alig beszéltem maszkok mögül. Tóth Krisztánál a rokonnak érzett melankólia hátterében parázsló visszafojtott szenvedély vonzott, Szabó T. Annánál pedig a részletek pontos és érzékletes rajza. S amit az ember szeret, azt megpróbálja sajátjává tenni. (Bár meglehet, ez is a tyúk meg a tojás esete. Mintha Baudelaire írta volna, hogy azért szeretünk bizonyos dolgokat, mert olyanok, mint mi, olyanok, mint egy rész bennünk. E szerint egy idegen tájban vagy egy másik költő versében is Narkisszoszként magunkhoz vonzódunk.) Mindenesetre, talán mindhármuk hatása megmutatkozik „Esős évszak” című versem alábbi részletében:

      Bármire is gondolsz, fantomfájdalom.
     Ahogy semminek se lankad a figyelme.
     Kiásott évek mellett magas halom
     vár már régóta, céltalanul figyelve.

     Úszó fogpiszkálók, csikkek, kajszimag.
     Egy kihajított keljfeljancsi bukdácsol.
     Rozsdás expander, megolvadt műanyag.
     Nem tudod abbahagyni, beszélni másról.

     Elnémíthatatlanul esőzene.
     Ennyi pazarló áradást átlebegni!
     Talán a lélekút veszendőbb fele.
     Lebegj, lebegj, ne jusson eszedbe semmi.

      A világirodalomból az idő tájt Borges és két lengyel, Szymborska és Czesław Miłosz voltak számomra a leginspirálóbbak. A legfontosabb kétségkívül Borges. Az álmok és a tükrök. Hogy ki az, aki beszél? Kik azok, akik beszélnek bennem? Régen evidensnek tartottam, hogy én beszélek. Most már inkább gondolom azt, hogy minden versemből egy tömegkórus szól egyetlen hangon, mint egy szócsövön át, és ez a kórus az én emlékeimet, érzéseimet használja, hogy meg tudjon szólalni, hogy a felszínre kerülhessen. A Borges költeményeivel való találkozás óta nem tudok egyetlen személyként gondolni arra, aki vagyok. Inkább látom úgy magamat, mint kezükkel egymásba kapaszkodó, végtelen láncot alkotó személyek sorát. A mostani énemhez közelebb állók arcát még felismerem, még emlékszem rájuk, a régebbiek a múlt ködébe vesznek. Részben róluk beszél ez a vers:

      Visszautasított ősanyaság

     Mindennap másvalaki néz rám a tükörből,
     és soha nem tudhatom, a tegnapi hova lett.
     Mert eldöntöttem, gyermektelenül halok meg,
     pusztulásra ítéltem milliónyi életet.

     Most vérdíjként kell az ő életüket élnem.
     Visszavonhatatlan átok: mindennap más vagyok.
     Annyi arc között nem ismerhetek magamra,
     belehullt az ősanyagba, mely bennem kavarog.

     Néhányat megőriztem mégis a tükrök mélyén,
     hogy felidézhessem a lassú virradatban
     állandóan egymásba olvadó, vak arcukat,
     mely egyszerre tünékeny és romolhatatlan.

      Egyszer azt mondtam valakinek, hogy én tulajdonképpen versben gondolkodom. Valójában nem tudom, hogy én gondolkodom-e a versben, vagy a vers gondolkodik helyettem, de abban biztos vagyok, hogy a belső történéseket pontosabban tükrözi, mint bármely napló. Már nem tudom, ki voltam tíz vagy húsz éve, de azok, akik akkor voltam, ott élnek az írásaimban.

      Szymborska talán kasszandrai hanghordozása miatt lett fontos nekem; hiszen a jósok és próféták hangján is mindig valaki más, valaki mások beszélnek. Nem véletlen, hogy az egyik kedvencem a trójai királylányt megszólaltató műve. Némelyek ugyan didaktikusnak vélhetik „Változat” című (Csordás Gábor által fordított) költeményét, de én revelációként éltem meg a vele való találkozást. S milyen szeretetteljes, hétköznapi melegséggel átitatott humora van a „Szerzői estnek” vagy a „Nővérdicsérőnek”! Irigyeltem tőle, mert az én írásaimban beszélőkből mintha tökéletesen hiányozna a humorérzék.

      A Czesław Miłosz időskori költeményéből sugárzó rezignált bölcsesség is megfogott. Akár egy fado énekes, aki mindig egy helyben állva, a végzettel rendületlenül szembenézve énekel. (Ámbár náluk olykor derűsebben.) „Déltájt” címet viselő versét akárhányszor olvasom, megtölti orromat „a korzikai nyár gyantaillata” a hegyi fogadó teraszán, ahol „a levegő végtelenre nőtt a fecskék zsivajától”. Úgy járok vissza ebbe a versbe, mint más a kedvenc kirándulóhelyére.

      Végére értem nagyjából azon költők felsorolásának, akik talán a legnagyobb hatást tették rám, de végül is nem tudom, hogy szabad volt-e őket a megnevezésükkel kiszakítanom egy sokkal számosabb nevet tartalmazó listából, hiszen hatásuk legfeljebb egy-egy időszakra volt meghatározó, s én milyen jogon címkézem fel velük életem bármely darabkáját? Fontosabbnak tartom azt a tényt, hogy a különféle hatások összeadódtak, így azt, aki lettem, mindegyiküknek köszönhetem – szívesen gondolok rájuk a költői DNS-em forrásaiként.

      Eljutottam hát az ötödik kötetemhez. A mitológiához, a maszkokhoz, és a tengerhez megint. Az egykori, ossziáni, hatalmas erőktől duzzadó, ám kissé komor tenger a homéroszi derű otthonában találta meg ellenpontját, ismét bizonyítván, hogy nemcsak más írók, de helyek is meghatározóak lehetnek egy költészet alakulása szempontjából.

      Görögországban nemcsak egy tájra leltem rá, hanem a mögötte szellemképként derengő mitológiára is. A gyermekkoromban olvasott történetek egyszerre megfoghatóvá váltak, testet öltöttek; számomra az egyik, Krétán látott barlang most már mindörökre az a hely lesz, ami előtt a Kurészek vad fegyvertáncot lejtettek, hogy fegyvereik zörgésével nyomják el a csecsemő Zeusz sírását.

      S miért lenne az úgynevezett valóság valóságosabb, mint a képzelet? Álombeli, ismeretlenekkel vagy halottainkkal való beszélgetések épp oly meghatározóak lehetnek, mint az élőkkel lefolytatottak. A vers is egyfajta virtuális világ, saját tere és ideje van, ahová bárki beléphet. Én néha otthonosabban érzem magam egy-egy versben, mint az életemben.

      Ha ételreceptként tekintenék az írásra, az utolsó kötetemmel kapcsolatban a görög szigetek adaléka mellett mindenképp meg kellene említenem Gál Ferenc műveit. Bizarr logikájú mondataiban olyan fűszerre találtam, melyből egy csipetnyit kölcsönvéve felépíthettem a saját Nakonxipánomat. Gondolok itt például „A lémnoszi levelekből”, vagy a „Théra” című verseimre, melyekbe most is szívesen járok vissza.

      A maszkokat természetesen készen kaptam. Volt, amelyik rögtön levehetetlenül az arcomra simult, amint feltettem, s én úgy éreztem, többet tudok elmondani, ha egy-egy mitológiai alak szájával beszélek, hiszen ezeknek az archetípusoknak rendkívül nagy erejük van arra, hogy azonosulásra és átélésre késztessék mind a költőt, mind az olvasót.

      Végül, de nem utolsó sorban, a legnagyobb hatóerőnek költészetem alakulásában a veszteségeimet tartom. Nemcsak szeretteim, hanem saját lehetséges verzióim elvesztése is ide tartozik. A jövők, melyek sose válhattak múlttá.

      Évforduló

     Jó itt. Törülközőt nem adtak és
     a fürdő csempéje néhol hiányos,
     de az erkély épp arra az öbölre néz,
     amelyben elsüllyedt egy régi város.

     A léggömböt a korlátra kötöttem:
     ikertestvére a lenyugvó napnak.
     A naplót teleírtam hullámokkal.
     Talán az utolsó nap lesz a holnap.

     Most almát hámoznék neked, ha élnél.
     Ha most élnél, s nem egy másik időben.
     Remeg a láng, mintha valaki fújná,
     az olvadt viasz a kezemre csöppen.

     Harangok zúgnak a tenger fölött.
     Megint úgy terítettem, mintha ketten...
     És két gyertyát gyújtottam, mert veled veszett
     az is, aki nélküled nem lehettem.

      A maguk idejében elfojtott érzelmek szerepét nem szándékozom túlbecsülni, de mintha az „utólagos átélés törvényei” irányították volna egész felnőtt életemet, s vele együtt természetesen versbéli énemét is. Most, hogy ezeket az érzelmeket a Saudade verseivel mintha végleg kiírtam (kiirtottam?) volna magamból, az életem magába zárulni látszik.

      Kitölt-e egyáltalán bennünket bármi más, mint emlékeink által megkötött érzelmeink? S a tágan értelmezett szenvedély és hit elhalványulása, netán elvesztése vajon törvényszerűen vezet hallgatáshoz? Vagy legalábbis egyfajta költői tetszhalálhoz? Annyi mindenesetre bizonyosnak tűnik, hogy valami véget ért, valami elapadt bennem, és ezzel a verseket tápláló forrás is kiszáradt. Ha egy költő életének legpontosabb memoárja verseinek sora, akkor nincs mit csodálkozni ezen. Hiszen élete és versei határai összemosódnak, testükkel összenőnek, akár a sziámi ikrek. Kérdés, hogy létezhet-e egyik a másik nélkül?

-----
* Németh László-idézet Weöres Sándor: A vers születése c. írásából